Ha egy olyan korszakalkotó zenekar gitárosa, mint Stone Gossard a Pearl Jamből, összeáll pár haverjával, akiknek a zenei múltjuk gyökerei szintén a grunge műfajába keresendőek, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a kilencvenes évek trend muzsikája fog kisülni a kollaborációból. Így persze két féleképpen is megbukhat a Brad zenéje. Vagy túl Pearl James dolgot kerekítenek ki belőle, és így az önismétlés fél biztos sikerébe próbálnak kapaszkodni, vagy egy merőben más megközelítésű dolgot csiholnak ki a hangszereikből, ezzel vállalva, hogy az elkerülhetetlen összehasonlításnál ott lebegjen az anyazenekar sikerekben gazdag szelleme (lásd Murderdolls). A Brad esetében a Best Friends? ez utóbbi kategóriát gazdagítja.
Amúgy nem egyszerű sztori a zenekaré. 1993-ban hívta életre Stone Goddard (Pearl Jam) gitáros, a Pigeonhead énekes Shawn Smithel, Regan Haggar(Malfunkshun) dobossal, és Jeremy Toback basszerossal, akinek a helyét ezen az albumon Mike Berg vette át. Bemutatkozó albumukat a Shame-et követte az 1997-es Interiors, öt év szünet után jött a Welcome To Discovery Park, majd a Best Friends? ebben az évben.
Bevallom őszintén, hogy nem is hallottam ezt megelőzően a Brad munkásságáról, de az az érzésem, hogy túl sok mindenről nem maradtam le. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor olyan zenekarok ugranak be, mint a Black Crowes, nekik is főként a lazulós, besavazott hippi slágerei, illetve Jeff Buckley szóló dolgai, vagy akár Shawn Smith előadó módja miatt Chris Brunt. Ez utóbbi viszont csak összhatásilag jön fel, amúgy nyugodtan lehetett volna a hasonlóság Mark Leneganhoz mért. Viszont aki már egyszer is hallotta, az rögtön felismeri az egykori Screaming Trees énekes whiskeyvel, és politoxikomániával rozsdásított orgánumát. És amíg mondjuk Mark Lanegan a Bubblegum nevezetű albumán egy baromi színes, és reális keretek közé szorítottan változatos albumot dobott össze, itt gyakorlatilag hat szám után már a fürdőszobában zsilett penge után kutatunk.
Az igazi baj a Best Friends?ben, hogy a lamentálós, zongora-ének bár hangulat uralja az egészet, és így gyakorlatilag egy Shawn Smith szóló anyagként tudom csak kezelni, ráadásul végig olyan, mintha a Megasztárban rnb-re specializálódott csalogány válogatás albumát hallgatnánk. Ennek megfelelően elmaradnak az emlékezetes momentumok, a Low, és az Oh My Goddness kicsit rock and rollosabb dolgai tartogatnak csekély meglepetést, de ez a két szám is az album közepébe van ékelve, kirámázva a szuicid bár zenék végeláthatatlan sorával, amik gyakorlatilag egyhangúan siklanak el a hallgató füle mellett. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor talán a Rush Hour-t tudnám kiemelni ezek közül a szerzemények közül, de ehhez tényleg nagyon meg kell erőltetnem magam.
A Brad zenéje csalódást jelenthet azoknak a zenehallgatóknak, akik egy grunge gálát várnának a Best Friends?-től. Ha valaki szereti a zongora, és ének központú zenét annak lehet, hogy bejön a lemez, de csúnyán lemarad olyan előadóktól, mint a fentebb már citált Mark Lanegan, vagy Nick Cave, és egy John Butler Trio is köröket ver a Brad plöntyögésére. Ez az album hivatalosan is megerősíti a több tíz éves tézist, miszerint a grunge halott. Addig legalább is, amíg ilyen ízetlen, steril, művészieskedős, bohóckodással idegelnek minket az egykoron jó zenét előadó muzsikusok, addig kezeljük ezt tényként.
