Ejjj de nagy ziccer maradt itt ki kérem szépen! Egy ilyen trip-hop legenda, mint a Morcheeba a Dürben lép fel? Na, ez kellőképpen felcsigázott! És nem csak engem, hanem több olyan barátomat, akik a buli felé sem szagoltak volna, ha az mondjuk a Papp Lászlóban vagy egy fesztivál nagyszínpadán rendezik, így viszont megvolt az esélye egy intim és bensőséges együttlétnek, ahol testközelből szippanthattuk volna magunkba a jófajta downtempót. De persze, mint a legtöbb tündérmese, ez sem tartott örökké. Nyilván minden szervező álma, hogy ilyen érdeklődés mutatkozzon a bulija iránt, és ha ki is akartak volna tartani a klubfeeling mellett, akkor sem lehetett a jegyigénylők nyomását sokáig bírni, így adta magát a B verzió, ami jelen esetben a PeCsa lett. A jegyek itt is hamar elfogytak, de C verzió nem lévén, ez volt a végállomás is. Ami meg aztán történt, az már történelem....
Lakossági Morcheeba felhasználóként a Fragments For Freedom lemez jelentette a végállomást, mivel Skye Edwards énekesnő csodás hangjának hiányán nem tudtam túllépni. A Godfrey fivérek zenéjének minősége állandó, de Skye lágy, selymes hangja az, ami átlag felettivé emelte a produkciót. Amíg a koncertet meg nem hirdették, bevallom férfiasan, azzal sem voltam tisztában, hogy nem csak visszatért, de 2010-ben már lemezt is jelentettek meg együtt. A Blood Like Lemonade és a Head Up High is pótlásra vár, de ez legyen a legkisebb gond, csak szóljon jól, és menjen flottul a koncert, minden más ráér! Nagyobbat nem is tévedhettem volna...
A PeCsa előtt a Blahalouisiana kezdetekor álomtempóban be lehetett jutni, nagy megkönnyebbülésemre, hogy aztán bent kezdetét vegye az iszonyú tortúra. Nem akarok részletekig belemenni abba az amatörizmusba, ami tombol a PeCsa falain belül, de a kihagyott zicceren túl, azért sem örültem a helyszínváltásnak, mert nagyjából azzal szembesültem, ami visszatérő jelenség a teltházas bulikon. Kinek inge, vegye nyugodtan magára, egyszerűen vérlázító állapotok uralkodtak!
Pontban este 9-kor kihunytak a fények, és a Make Believer-rel kezdetét vette a 80 perces rutinműtét, Skye kisasszony narrálásával. A Szigetes koncertből nem sok emlékem maradt, akkoriban igencsak magas lángon éltem meg egy-egy fesztivált, ezért is vágott mellbe az a kristálytiszta, erőteljes angyali hang, ami betöltötte a PeCsa nagytermét. A Never An Easy Way még boldog tudatlanságban talált, de a Part of the Process-szel végre Big Calm-os nótát is kaptam, amit a The Sea-vel tudtak még fokozni.
A hangzás felemás volt, mert ugyan arányaiban nem hibádzott, én bírtam volna még hangerőt, és basszust is bőven. Kicsit visszafogott volt az egész produkció, a hangos, és harsány koncertekhez szokott füleim nehezen álltak rá erre a kimódolt hangzásvilágra. Persze egy pontig Skye hangja és lénye kellően betöltötte a teret, de szépen-lassan elkezdtem topogni, hogy történjen máááár valamiiii! Jó volt hallani a Blindfoldot, nagyon tetszett a Trigger Hippie, és a közös énekelgetés, meg a telefonnal világítás (blőeeeee), de amikor vége lett, nem éreztem űrt.
Nekem ez a 80 perc köszönöm, elég volt. Tökéletesen megértem azokat a felháborodott rajongókat, akik egy ilyen nagy múltú zenekartól többet várna, nem egy rutinból, arctalan bérzenészekkel lenyomott félgőz showt, ami ott ér véget, ahol normál esetben igazán be kéne indulnia, de lakossági ügyfélként kielégítőnek találtam, és mivel előrelátóan nem adtuk be a kabikat a ruhatárba, rövid úton kiszabadítottuk magunkat a friss levegőre, ahol egy mély levegővétel után megállapítottuk: Dürernél, Hajónál nagyobb helyre már hivatalból se megyünk egyhamar....
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
