Beszarás albumcím! Beszarás borító! A futószalagról lepottyant, de korrekt módon tartósított, azaz precíz vákuumfólia alá szorított agyvelő és belsőség, az Apex Predator - Easy Meat felirattal felcímkézve ugyanis tökéletes csomagolás egy a sorban tizenhatodikként megjelenő új Napalm Death nagylemeznek. Agyvelő és belsőségek. Vagyis ami egyrészről elengedhetetlen a fogyasztást őrülten sürgető régen beteg fejek működéséhez, másrészről lejjebb a testben meg többnyire azért vannak, hogy amit az agy a csinos csomagolásokban érkezve úgy istenít, azt majd szarrá és húggyá változtassák. A Napalm Death okos. Amit meg akar mutatni, azt tudja hogyan kell!

Apex Predator. Vagyis csúcsragadozó. Vajon itt még mindig a legnagyobb ellenségére, a profitkényszerbeteg kapitalizmusra utal a zenekar, ami bármilyen mocskot le tud nyomni a torkunkon, úgy eladva azt, mintha az csak valami könnyen emészthető finom kis szösszenet volna, vagyis Easy Meat? Vagy önmagára és zenei antitermék produktumára utal, ami lassan három évtizede a részben általuk is teremtett grindcore műfaj csúcsán aprítja darabokra gyilkos kétperceseivel az egyben túl nagy falat valóságot? Nem biztos a válasz. Viszont oda kell figyelni, mert a Napalm Death esetében mindennek üzenet értéke van.

Ugye senkinek sem kell most terjengősen bemutatnom őket? Napalm Death. Grind, Crust, Hardcore, Death, Punk. Barney Greenway ének, Shane Embury basszusgitár, Mitch Harris gitár és vijjogás, Danny Herrera dobok. Scum, Harmony Corruption, Utopia Banished. A borús Anglia. Scum, Suffer the Children, I Abstain, Nazi Punks Fuck Off...Ennyi.

Habár a Napalm Death, mint stílusalapító szélesebb körben is nagy respektnek örvend, a kritikákban mégis sokszor megkapja, hogy egy sablon alapján készülnek lemezei. Pedig szerintem ez nem igaz. Mert a mindenféle elemekkel állandóan harcban álló, és létjogosultságáért való küzdelme során mutációkon is keresztül esett csapat útja abszolút evolúció. Ahol mostanra a különböző irányokba megtett kísérleti lépések tapasztalatai mind ott vannak, és egyre sajátosabb hangzást kölcsönöznek ennek a csúcsragadozónak. Erre pedig az albumot nyitó címadó szám mindjárt rá is erősít, hiszen ez is olyan, amilyen még egy albumokon sem szerepelt, mégis tipikus Napalm Death nóta. Törzsi ütemeket zakatoló gépzaja és rideg acsargása, ami engem kicsit a Meathook Seed hangzására emlékezetet, körülbelül olyan vészjósló, mint egy közelgő nukleáris kataklizma. Aztán jön a Smash s Single Digit és végre elkezd repedni a hajszálérfal, miközben befeszülnek a legutolsó ujjpercek is. A két énekhang - milyen tréfásak ezek a szavak ebben a kritikában - duettje hajmeresztő intenzitással bír, miközben Barney valóban közbe - közbe énekel, ezzel hozva a klasszikus punk gyökereket, mielőtt egy mosh témával elmosná a határokat a dal vége és a következő kezdete között a négyes.

Egy egységesen színtiszta grindcore négyessel folytatva a lemezt - Metaphorically Screw You, How the Years Condemn, Stubborn Stains, Timeless Flogging - ahol nyoma sincsen bármilyen metál hatásnak, de ahol viszont keményen reped az a társadalomnak tartott durva tükörkép. Mert ez a végletekig hajszolt, őrülten kaszaboló, megbetegedett zajokkal teli extra intenzív megnyilvánulás semmi más, mint odatartott tükör. Mindannak a tükörképe amit nem akarunk, de mégis látunk. A Napalm Death a génmanipulált csirke kannibál, ami vészesen gyorsan halad a halála felé, ami a mi gyomrunk, miközben a ketrecben hozzányomódó fajtársai végbél nyílását csipegeti. A Napalm Death a nagyvárosi kereszteződés, ahova a gyilkos türelmetlenségtől torzuló arcok idegesen a fikájukat túrva beszorultak, hogy a fejük felett leszálló repülő rájuk ereszthesse a feleslegessé vált kerozin permetét. A Napalm Death az energiaitaltól és hangulatjavító tablettáktól remegő paranoid tinédzser, aki egész nap a tévét nézi és hamarosan be fog állni katonának, hogy egy háborúba menjen. Ezt a világot, hogy mutatnád meg, ha nem így?

Aztán jön a Dear Slum Landlord ami egy lassú, a címadó számhoz hasonló szerzemény. De itt a hipnotikusan monoton gitártéma és az ének inkább a Godflesh stílusát idézi. Ebbe bizony simán eltudtam volna képzelni azt az előző albumon hallott szaxofont, amitől meg már olyan lenne, mint az egyik kedvenc grind számom a Siege-től, a Grim Reaper, Ezután még hét szám következik, amikben Mitch sikolyai még inkább jelen vannak, mint a lemez első felén, de zeneileg nagyjából ugyanazokat az energiákat hozzák. Blastbeatekkel állig felfegyverkezve, hozzá ez a kicsit vastagabb, de nagyon karcos hangzás, és ez a pöpecül rákevert, visszhangos vagy nem is tudom milyen Barney féle ének, együtt nagyon hangos. A Bloodless Coup ami nagyon tetszett még, mert olyan mintha valami régi crust feldolgozás lenne, meg az utolsó számot emelném ki az Adversarial - Copulating Snakes címűt, mert ez az egyetlen nóta a lemezen, amiben van egy fejpörgető középtempós téma, ami olyan 90's Napalm Death, nagyon metál.

A hangzás kásás, torz és túl hangos, de úgy hiszem ez teljesen tudatos, a zenekar élő megszólaláshoz igazított, és ha máshol hátrányként is szokták emlegetni, itt erény. Ez a Napalm Death. Azt pedig, hogy a szűk műfajkorlátokat igenis feszegetik, átjárják, és így nem lehet lemezeikre húzni egy sablont, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az előző album lemezbemutatóján, mikor jobbra fordultam, ott puffogtak a crusty-k, hogy az Utilitarian túl metálos, a true deatherek meg balra, hogy a tiszta grind számok elviselhetetlenül zajosak már. De azért mindkét tábor ott volt, és ki nem hagyták volna. Mert a Napalm Death az Napalm Death! A Napalm Death az okos. Nem is értem anyukám ezt miért nem látja meg bennük, pedig annyiszor mutattam már neki?!