Az USA-beli Tennessee állam nem ismeretlen a zenekedvelők előtt, gondoljunk csak Nashville városára, a country fellegvárára. Sötétebb vizekre evezve azonban rábukkanhatunk a Hasfelmetsző Jack londoni garázdálkodásainak színhelyéről elnevezett, 3 gitárral operáló Whitechapel zenekarra. A deathcore brigádot 2006-ban alapította meg Phil Bozeman és Ben Savage Knoxville-ben.

The Valley címmel március 29-én jelent meg a srácok hetedik albuma. Dante poklához is egy völgyön keresztül vezetett az út Vergilius vezetésével és ez a lemez az énekes Phil gyerekkori pokoljárását hivatott kíméletlenül bemutatni. Afféle terápia is lehetett ez, a traumát feldolgozni, ha lehetséges attól szabadulni. Nem ez tőlük az első lemez, ahol az ének és a gitár is hoz dallamokat, de a Hickory Creekhez hasonló „slágert” még nem hallhattunk tőlük. A vokál java persze maradt a szavakat kivehető módon előadott, fojtott hörgés, üvöltés.

Röviden összefoglalva a mondanivalót Philt és anyját (Theresa) gyerekkorában a mostohaapa terrorban tartotta, ebből a pokolból az anya az italhoz, nyugtatókhoz, majd a droghoz és végül az aranylövéshez menekült. A hölgy komoly mentális betegségekkel küszködött, elég a 34 különböző személyiséggel diagnosztizált tudathasadását említeni. Az átélt szörnyűségeket hol költői, hol direktebb eszközökkel mutatja be Phil húsbavágó szövegein keresztül.

Kiváló kezdés a When A Demon Defiles A Witch. Fogós, elsőre megmarad a fülben a nóta, az elszállós középrész után pedig koronaként ott a berobbanó, kiváló szóló. Démon és boszorkány, mostohaapa és anya gondolhatnánk, de Phil egy nyilatkozatban kifejtette, hogy a démon jelen esetben a Mycar nevű fiktív lényre utal, aki halott apjaként megtestesülve szexuálisan zaklatta anyját. Mindezt Theresa a naplójában örökítette meg, amelyben a kézírása is változott a tudatállapotának megfelelően. Azt hiszem ilyenkor mondhatjuk, hogy az életnél durvább dolgokat a filmekben sem tudnak produkálni…

Ezután a könnyednek nem nevezhető történet után a lemez a Forgiveness Is Weakness örvénylő riffjével folytatódik, majd érkezik a hörgés mellett az acsarkodó vokál. A Brimstones egy remek, súlyos, döngölős nóta, némileg a Bloodbath Eaten-jére,illetve a Cannibal Corpse hasonló témáira emlékeztetve. A dalszöveg egy tinédzsekori álomról szól, amelyben Phil a már említett mostohaapját (őt hibáztatta, hogy anyja túladagolta magát) teszi el láb alól. Az olyan sorok, mint a „Kill, torture, terrorize, welcome to my world” így rögtön más értelmet nyernek, nem a véres-belezős death metal témákról van szó.

A lemezen doboló Navene Koperweis korábbi Animals As Leaders és Animosity dobos - azon dobosok közé tartozik, akik egyedül elvisznek egy lemezt a hátukon, ha kell. Természetesen a lírai, melankólkus Hickory Creek a lemez legkevésbé metal/deathcore kompatibilis dala. Nincs hörgés, csak tiszta ének. A hivatalos videoban a sztori két szálon fut, az egyiken autóbalesetet szenved egy nő és fia, a másikon az ő korábbi kapcsolatuk látható. Ital, tabletták, intravénás keménydrog. Az autóból a nő a fiú felé nyújtja kezét, akit a rendőrség talál meg ágyában véresen, álomba merülve. Végső vágásként pedig a dalt Theresa Leslie Bozeman emlékének ajánlják a készítők. A purgálás a Black Bearrel folytatódik, ami egy átlagosabb nóta, a szöveg viszont itt is megér egy misét. A címben szereplő medve ugyanis egy veszélyes ragadozófaj, magától értetődően a mostohaapára, mint csúcsragadozóra vonatkoztatva.

A We Are One gyorsan, kapkodósan kezd, rá-rápörget a témákra a kétlábdob, a kiállás tipikusabb metalcore/deathcore vonalas. A második refrén utáni nyugalmasabb rész után jön az úthenger súlyú lezárás. A refrén alatt fogós gitárdallam, remek dallamos, kimunkált szóló elviszi a The Other Side-ot, míg a Third Depth visszafogott témázgatással, tiszta énekkel operál bedurvuló refrénnel. A dal arról az alagsori helyről, valamint az ott megéltekről szól, ahol Phil gyerekként sok időt töltött egyedül, miközben anyja napokra eltűnt otthonról. Fizikai és lelki mélység…

Számomra szürkébb darab a Lovelace, a záró Doom Woods sludge-os kezdés után kellemes, bólogatós témákat hoz, jó zárással, elszállós levezetéssel. Itt sem menekülünk a nyomasztó képektől, az anyjától elszakított, a fényre kilépni rettegő gyerek félelmétől. A bónusz track Sea Of Trees nem váltja meg a világot.

Összességében néhány átlagos, nem túl emlékezetes darabtól eltekintve sikerült már kevés hallgatással memorizálható dalcsokrot összehozni, több remek szólóval. Remélhetőleg Phil szabadult a múlt terhétől is. Azt hiszem így lehet, mivel a komoly traumával terhelt gyerekkor után ma már egy sikeres banda tagja. A nyomasztó mondanivaló pedig extra súlyt ad a lemeznek. Őszinte és bátor korong mind a zenét, mind a szövegeket illetően.

Júliusban a kiváló Misery Index-szel közös turné keretében támad a banda a Dürerben.

Lemezismertető: Kovács András