Mándoki László neve feltehetően ismerősebben cseng a Kárpát-medencén kívül - elsősorban a német nyelvterületeken -, mint határainkon innen, bár a Leslie Mandoki név időnként felbukkan a hazai sajtóban is. A veterán dobos, aki egyben énekes is, a hetvenes évek elején Budapesten kezdte a muzsikálást, majd az évtized közepén Csupó Gáborral, aki később a filmiparban szerzett nevet magának, elhagyta az országot. Mándoki László a nyolcvanas évek elején a német Dschingis Khan zenekar tagjaként került be a nemzetközi zenei körforgásba, de a friss, Hungarian Pictures alcímmel megjelent Utopia For Realists című lemeze kapcsán gyorsan felejtsük is el ezt a formációt!
Az 1993-tól eredeztethető Mandoki Soulmates esetében ugyanis a progresszív rock a kiindulópont; nem véletlen, hogy az új album a műfajra szakosodott német Inside Out (lásd még pl. Dream Theater, Devin Townsend, illetve Neal Morse különféle formációi) kiadó logója alatt jelent meg. Az ősz folyamán kiadott új korong esetében tehát kétségtelenül a progresszív rock az alappillér, de a felépítmény meglehetősen sokszínű, nevezzük azt akár fúziós, art, netán jazz, vagy éppenséggel folk rocknak; minden előtag önmagában és együttesen is helytálló lehet a CD esetében.
Elég csak a borítón szereplő felsorolásban lévő közreműködők nevére pillantani, és megállapíthatjuk, hogy a névadó muzsikusnak komoly reputációja van a nemzetközi zenei színtéren. Hogy csak a legnagyobbakat említsem, az olyan, legenda státuszban számon tartott zenészek, mint Al Di Meola, a néhai Jack Bruce (Cream), Ian Anderson (Jethro Tull), Bobby Kimball (Toto), Mike Stern vagy Richard Bona nem szorulnak arra, hogy csak úgy akármihez a nevüket adják. A bő egy órás lemezen a szűk két percnyi dalok mellett helyet kapott egy negyedórás nagyeposz, sőt egy közel félórányi terjedelmű, valóban monumentális szerzemény is.
A korong alcíme önmagában is árulkodó lehet, de olyan szerzemények, mint a nagyszabású Transylvanian Dances, a Return To Budapest, vagy épp a Barbaro egyértelművé teszik, hogy a lemezen központi szerepe van a magyar népzenének, így a hazai hallgatók úton útfélen ismerős dallamokra kaphatják fel a fejüket. A háttérben viszont olyan átszellemült muzsikálás folyik, amilyet talán a korai Yes és Pink Floyd lemezeken hallhattunk. A végeredmény pedig olyan, mintha a hetvenes évek elejének Yesét kevernénk a miskolci After Crying korai dolgaival, hozzáadva némi Syrius befolyást is.
A hatvanas és a hetvenes évek fordulóján a Yes, a King Crimson és a Pink Floyd engedett meg magának hasonló alkotói szabadságot, mint ami a korongon tapasztalható. Egyes részek kapcsán talán még a világzene kifejezés sem lenne téves megközelítés; sokszor olyan, a szűken értelmezett rockzenétől alapvetően idegen instrumentumok, mint a fúvósok vagy a zongora is átveszik a főszerepet és alkalmanként kvázi szólóhangszerként funkcionálnak.
Az Utopia For Realists nem feltétlenül – sőt egyáltalán nem - a ma zenehallgatójához szól, el sem tudom képzelni, hogy egy mai huszonéves mit tudna kezdeni ezzel a koronggal. Ha van még értelme, létjogosultsága a progresszív jelzőnek, akkor ezt a bélyeget bátran rásüthetjük a Mandoki Soulmates korongra. Balgaság lenne könnyűzenének nevezni.
