A legismertebb lemezekről a legnehezebb írni. Egyrészt hiábavaló dolog lenne bekezdéseken keresztül taglalni az erényeiket, hiszen mindenki tisztában van ezekkel, aki ezeket a sorokat olvassa. Másrészt felesleges számadatokkal, statisztikákkal dobálózni, mivel ezek néhány kattintás után különféle hitelesített forrásokból is kiolvashatók. Harmadrészt pedig – a címben szereplő zenekarnál maradva – épp a Guns N’ Roses az egyik olyan rockbanda, melynek története magyar nyelven is részletekbe menően dokumentált.

A két legfontosabb írott forrás, Slash és Duff McKagan önéletrajzai testközelből taglalják a két részletben megjelent lemez hátterét, magukat a dalokat és a zenekarra gyakorolt utóhatásukat is. Jelen gondolatsornak nem lehet célja, hogy a fenti forrásokat és számadatokat összeollózva, disszertációs terjedelemben ecsetelje a ’90-es évek eleje gigantikus nőtt rockbandájának legnagyobb szabású vállalkozását. A gondolatmenet feladata ezúttal csak az, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmet az Use Your Illusion lemezek tavalyi újrakiadására.

Szokásomtól eltérően így most ebbe a rendhagyó irományba kicsit jobban beleszőném a személyes szálakat, a konkrét emlékek felidézését. Ehhez pedig néhány perc erejéig feltehetően szívesen csatlakoznak a ’70-es évek második felében született kor- és sorstársaim. Aki nem élte át a ’90-es évek elejét, el sem tudja képzelni, hogy bő három évtizede a komplett könnyűzenét, kis túlzással a mindennapi életet tekintve mit jelentett ez a zenekar, mekkora tömegeket tudott mögéjük állítani az akkori média.

1992-ben és a rá következő évben ahogy az MTV uralta országokban mindenhol, a magyar csapokból is a Guns N’ Roses folyt. Ha videomagnó hiányában az ember újra meg akarta nézni a November Rain filmszerű videoklipjét, elég volt főműsoridőben az MTV csatornájára kattintania, és heteken keresztül biztos lehetett benne, hogy félórán belül megtekintheti a videót. A nem feltétlenül a rockzenére szakosodott havilapok címlapjain Axl, Slash, Duff vagy mindhárman, netán a teljes zenekar volt visszatérő vendég. Konkrét emlék, hogy valamelyik, azóta már a múlt ködébe vesző könnyűzenei magazin képes volt kétoldalas cikket szentelni annak, hogy Slash kipróbálta a bungee jumpingot. A rádiók a Don’t Cry-tól és a Yesterdays-től, a mozik pedig a Terminator 2. részének köszönhetően a You Could Be Mine-tól voltak hangosak. Persze emlegethetem a Civil Wart, a hazai sugárzású Freddie Mercury emlékkoncert révén megismert Knockin’ On Heaven’s Doort, a punkos Garden Of Edent vagy akár a nagyeposz Estrangedet is, hiszen a ’90-es évek elején ezek bármelyikébe akarva-akaratlanul is folyton belefutott az ember.

A rockzene története során évtizedenként egy-két ilyen, mindenhol jelen lévő zenekar akadt, a Beatles, a Rolling Stones és a Led Zeppelin után pedig a Guns N’ Roses volt a negyedik, és minden bizonnyal az utolsó is, mely kapcsán a kortársak ezt a hisztériát tapasztalhatták. A mai tizenévesek közül már senki sem néz tévét, nem hallgat rádiót és nyomtatott sajtóterméket sem vesz a kezébe, így számukra az egyetlen információforráson, az okostelefonok képernyőjén keresztül a fenti jelenség elképzelhetetlen. Épp ilyen szürreálisnak tűnik, hogy egy két és félórás dalgyűjtemény telibe kapja a közízlést, annyi hallgató ingerküszöbét lépje át, hogy a I. rész a második, a kék borítós korong pedig az első helyet vegye birtokba a Billboard 200-as listáján.

A dupla Use Your Illusion erre alaposan rácáfolva a rocktörténet legbátrabb lemezei közé tartozik, és ez nem csak a valóban rendkívüli hosszának köszönhető. A fent részletezettek mellett önmagában terjedelmi okból is felesleges belemenni a dalok elemzésébe. Legyen elég annyi, hogy a magyar Metal Hammer annak idején csupán a szövegével a többek között a Kerrang! magazinos Mick Wallnak is alaposan odamondogató Get In The Ring dalnak is egy oldalnyi önálló cikket szentelt. Ha csak ennél a dalnál maradunk, és odaállítjuk mellé mondjuk a második lemez levezetőjét, a két perc alatti rapes My Worldot, majd az első korong utolsó dalát, a refrénmentes, a szó eredeti értelmében vett progresszív rockos, tíz perces Coma című szerzeményt, máris láthatjuk, hogy mennyire sokszínű ez a sárka-kék dalgyűjtemény.

A változatosság igazolásához egyébként a dalcímek szinte tetszőlegesen variálhatók. Közhely, de a korabeli Guns N’ Roses valóban nem írt két egyforma dalt. A zenekar ezen korszaka így az elődök közül legfeljebb a késői Beatles dolgaival vagy a IV. lemez környékén járó Led Zeppelinnel hozható párhuzamba. A mindenki által ismert slágerek pedig vitték a hátukon a lemezes dalokat is. Persze szép számmal akadtak és manapság is akadnak olyan vélemények, hogy a harminc dalból összeválogathattak volna egy töltelékek, üresjáratok nélküli szimpla lemezt. A huszonegyedik század harmadik évtizedének zenehallgatási szokása mellett ennek az okfejtésnek már semmi jelentősége.

A mai hallgatókról nehéz elképzelni, hogy egyvégtében végig hallgatnának egy százötven perces lemezt. Mi, negyvenesek pedig harminc év után sokadszorra is bátran nekiülhetünk ennek a bátor anyagnak, garantált, hogy évtizedek távlatából is találunk rajta felfedezni valót. Ezek közül pedig a tavalyi újrakiadás legnyilvánvalóbb darabja a nagyzenekarral felturbózott November Rain lesz. Az Use Your Illusion utóélete és a zenekar belső viszonyaira gyakorolt hatása mindenki előtt ismert. Az utóbbi azonban nem tántoríthat el attól, hogy időnként rászánjam azt a két és fél órát a ’90-es évek elejének egyik legizgalmasabb zenei utazására, melyhez a jövőben az eredeti analóg szalagokról remasterizált újrakiadás lesz a társam.