Az 1989-es Seasons End a brit Marillion ötödik nagylemeze volt. 2023-ból visszatekintve a zenekar több, mint négy évtizedet átölelő munkásságára, a tetemes diszkográfia egyik kiemelkedő darabja. Sokan persze elsősorban az alapján azonosítják a korongot, hogy ez volt az első album Steve Rotheryék pályája során, melyen nem az excentrikus frontember, Fish felelt a vokálokért.
Jómagam viszont ettől függetlenül, saját jogán is a zenekar egyik csúcsteljesítményének tartom az idén egy remixet és egy 2023-ra igazított, felfrissített borítót kapott korongot. A friss igazolás, Steve Hogarth már csak a személye okán is jelentős változásokat hozott a Marillion táborába. Elődje nehezen megfogható szövegei, Peter Gabriel korai Genesis-ben bemutatott látványos színpadi jelenlétét megidéző kiállása, és egész személye alapjaiban határozta meg a Marillion-ről kialakult képet.
A földtől elrugaszkodott, meseszerű image-et Hogarth meg sem kísérelte leutánozni. Egyszerűen csak önmagát adta. Ha igaz a legenda, az új énekesnek a Seasons End tiszteletpéldányát megelőzően nem is volt Marillion lemeze. Hogarth egyébként sem a progresszív rock színtérről érkezett, korábbi formációiban pedig nem csak a mikrofonért felelt, hanem billentyűs hangszereken is játszott, de újoncként a zenekarban nem veszélyeztette Mark Kelly jól megérdemelt pozícióját. A friss frontember első Marillion lemezén a külsős John Helmerrel osztozva még csak a dalszövegeket jegyezte, illetve néhány apróbb zenei momentum köthető a nevéhez, melyek az Easter és a The Space című dalokban kaptak helyet.
Az új énekes a soron következő, 1991-es Holidays In Eden korongon már a zeneszerzésbe is végérvényesen belefolyt. Az eredeti osztott borító a lemez címével ellentétben nem az évszakok szerint lett negyedelve, a grafika egyes részletei a négy elemet jelképezik. A lassan kibomló dalszerkezetek, a fokozatos építkezés a korábbi lemezek szerzeményeire is jellemző volt.
A Seasons End is két ilyen jellegű dallal indít. A nyitó The King Of Sunset Town kapcsán a legtalálóbb jelző, ami eszembe jut, az az elegáns; jóllehet az elegancia a zenekar teljes életművére is rávetíthető. A britek mindig érzéssel építettek a dinamikai váltásokra. Ha személyes kedvencet kellene kiemelnem, akkor kétségtelenül a korabeli észak-írországi aktuálpolitika eseményeire reflektáló Easter lenne az. Rendhagyó körülmények között ugyan, de ezzel a dallal ismertem meg magát a zenekart, pontosabban a két Steve-et. Hogarth és Rothery ugyanis a ’90-es évek közepén a Dream Theater vendégeként azon a bizonyos Uncovered koncerten adták elő a dalt, melynek részletei utóbb a DT Once In a LIVETime DVD-jére is felkerültek. Ennek a kollaborációnak köszönhetően ütköztem először a Marillion-nel. Az újfent a dinamikai váltásokra épülő, kislemezre is kimásolt, játékos Eastert egy másik olyan dal követi, mely szintén kislemezen végezte. Ha van a Seasons Enden tényleges sláger, akkor a szóban forgó The Uninvited Guest az, mely a klipesített Hooks In You-val egyetemben a leginkább dalszerű alkotás. A lemez első felét záró címadó éles kontrasztot képez mindkettővel. A kifejtős, belemerülős, utaztatós Seasons End a ’70-es évek közepének Pink Floyd-jára kacsintgat vissza, a középrészben helyet kapott, a technikai villongásokat nélkülöző nagyívű gitár-billentyű összjátékról nekem legalábbis mindig a Gilmour-Wright duó jut eszembe.
A Holloway Girl szintén az észak-írországi eseményekre reflektál. Mivel 1989-ben járunk, így a szaxofonnal színesített Berlin című dal címét nem hiszem, hogy magyaráznom kellene. A zenekarnál az aktuálpolitika soha korábban nem esett ilyen súllyal latba. Sőt, Fish dalszövegei még csak nem is érintették ezt a témakört, vagy ha mégis, ahhoz olyan szimbólumrendszert használt, amelyet nekem az első négy korong szövegeiből nem sikerült visszafejtenem. Az álmodozós After Me-t követő, videoklippel megtámogatott, lendületes Hooks In You csak a címében rokon az Iron Maiden 1990-es dalával. A Marillion-féle Hooks In You a korong legdinamikusabb dala, zeneileg olyan kanadai kortársak egyidős szerzeményeihez áll közel, mint a Rush vagy a Saga. A záró The Space pedig egy kitekintés a szimfonikus rock irányába.
A Marillion közel három és fél évtizede a Seasons Enddel, vagyis Steve Hogarth leigazolásával egy kockázatosat lépett, mellyel utóbb mind a szakmát, mind pedig a közönséget maga mellé állította. Az angol listán az ötödik sorlemez a hetedik pozícióra volt jó, de Európában több helyen is bekerült az első húszba – még a MAHASZ listáján is. A Seasons End igazi sikere azonban abban áll, hogy 1989 óta ugyanaz az öt ember alkotja a Marilliont. Ehhez a tényhez pedig felesleges bármilyen kommentárt is fűzni. A közvetlen utód, a két évvel későbbi Holidays In Eden ugyan összességében közelebb áll hozzám, a Seasons End jelentőségét azonban nem vitathatjuk. Épp olyan objektív mérföldkő a történetben, mint az 1994-es Brave, vagy a Fish-érából az 1985-ös Misplaced Childhood. Michael Hunter friss remixe pedig igazán megérdemel egy újabb elmélyült meghallgatást.
