A progresszív rock aranykora térben Angliára, időben pedig a ’60-as és a ’70-es évek fordulójára esett. Az irányzat a ’70-es évek második felében a kifáradás jeleit mutatta, az évtized végére pedig – átmenetileg – ki is merült, átadva a helyet a punk, new wave, illetve NWOBHM műfajoknak. Ebben az előremutató, a műfajt megújítani törekvő rockzenére nézve kedvezőtlen légkörben, 1979-ben az angliai Aylesburyben Silmarillion néven alakult az a zenekar, mely a ’80-as évek elején kiadott lemezeivel jelezte, hogy bőségesen vannak még tartalékok a progresszív rockzenében.
A kezdeti tagcserék sora és a végül majd fél évtizednyire nyúlt demózós korszak után az ötös Marillion néven köszönt be az 1983-es Script For A Jester’s Tearrel. A zenekar arca, Derek William Dick, azaz Fish volt, aki dalszövegeivel, de még inkább Peter Gabriel Genesis-es korszakát idéző arcfestésével, karizmatikus színpadi jelenlétével extra ízt adott a zömében hét-nyolc perces daloknak.
A korai Marillion zeneileg egyébként ugyanabba az irányba tartott, mint az olyan tengerentúli kollégák aktuális lemezei, mint a Rush vagy a Saga. Egyéni jegyeket tehát a misztikus, fantasy-alapú tematika adott a Marillion zenéjéhez. A Fish-korszak négy lemezen keresztül, 1988-ig tartott. Az 1989-es Seasons End már egy másik énekessel, Steve Hogarth-tal készült. Az azóta eltelt időben pedig tagcsere és pillanatnyi megingás nélkül működik a zenekar.
Hogarth érkezése a kifejezés legszorosabb értelmében véve új arcot adott a Marillionnek. Emberközelibbek, földhözragadtabbak lettek. A váltás sikeres volt, az 1989-es korong a brit lemezlista hetedik helyét csípte meg. A Seasons End kvázi slágerét, az Eastert néhány évvel később a Dream Theater is feldolgozta (lásd: 5 Years In A Live Time DVD).
A folytatás, az 1991-es Holidays In Eden azonban mintha a közvetlen előd árnyékában ragadt volna. Kevesebbet emlegetjük, pedig megérdemeli, hogy dicsérjük. A Chris Neal producerrel készített album az előzmények tükrében is egy kísérletezősebb, de elődjeitől mégis könnyedebb anyag volt. Persze a Splintering Heart vagy a This Town vastagon progresszív muzsika, az összkép azonban nem írható le ezzel az egyetlen jelzővel. A három kislemez, a Cover My Eyes (Pain and Heaven), a Dry Land és a No One Can egyértelműen magukon hordozzák a Hogarth által a későbbi interjúkban az album kapcsán visszatérően hangoztatott popos jelleget. Az első kettőt emberünk egyébként eredendően nem is a Marillion számára írta, azok némi átdolgozás után landoltak az 1991-es albumon, a korong slágerévé pedig a Cover My Eyes (Pain and Heaven) vált.
A lemezt nyitó Splintering Heart egy fokozatosan építkező, lassan kibomló, dinamikai váltásokra építkező szerzemény, melynek legnagyobb erőssége Hogarth csakis Geoff Tate-hez mérhető hangja. A barátságos Steve Rothery sosem villogott a gitáron, mindig hasonlóan állt a játékhoz, mint a Rush Alex Lifesonja; nem a technikai oldal, hanem az érzelmek vannak nála a fókuszban. A szólóin pedig határozottan tetten érhető David Gilmour hatása. Amit a dal végén a két Steve előad, azt nehéz szavakkal érzékeltetni. A már emlegetett, felszabadult, légies témáival a korai (kb. a The Unforgettable Fire korszakos) U2-t idéző Cover My Eyes (Pain and Heaven) alapra vett refrénje révén azonnal ragad. A második csúcsteljesítmény, és még van előttünk nyolc további gyöngyszem…
A The Party-ról azt gondoltam, hogy az első lemez Garden Party-jának folytatása, az énekdallamok legalábbis visszautalnak a nyolc évvel korábbi névrokon sejtelmes vokáljaira. A szerzemény kibontása pedig tipikus Marillion. A sablonos szerkezetű No One Can ’80-as évekbeli slágertémája van a legtávolabb a zenekar korai dolgaitól, de nekik ez is jól áll. A címadó bevezetője manapság is a szintetizátoros korszakának csúcsán járó Rusht, a Power Windows és Hold Your Fire lemezeket juttatja eszembe, a szokatlan ritmizálás és egyes vokáltémák pedig a késői The Police-ra emlékeztetnek. A new wave-esen szárnyaló Dry Land az ötös újabb arca ugyan, de közeli rokona a No One Can-nek. A Waiting To Happenben, Hogarth mesélős témáiban valahol mélyen érzem a folk rockot is. A dinamikus This Town után, a The Rake’ Progress rövid átvezetőjét követően a 100 Nights a nyitó tétel szellemében zárja a bő háromnegyedórás korongot.
A korai Marillion borítók tele voltak rejtett utalásokkal, a Holidays In Eden esetében, az első négy album színkavalkádjának hiányában is érdemes ilyeneket keresnünk. Bár nem olyan nyilvánvalóak, de ott vannak… Az ilyen terjedelmes diszkográfiával rendelkező zenekarokhoz kapaszkodók, mérföldkövek nélkül utólag nehéz közelíteni, de Rothery-ékkal abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bármelyik lemezükre rábökhetnék mondván, hogy épp azzal érdemes kezdeni. Szigorúan érzelmi alapon ebben a pillanatban a Fish-korszakból a debüt, a Hogarth-érából pedig a Holidays In Eden mellett tenném le a voksomat, de a britek manapság is releváns lemezeket alkotnak. A magunk érdekében is kívánom, hogy még sokáig tartsák meg ezt a jó szokásukat!
