Az Oblivion Protocol egy friss zenekar, ha úgy tetszik, supergroup, és a brit Threshold oldalági rokona. A zenéjük is hasonló, vagyis billentyűsökkel gazdagított, dallamos progresszív rock. A sztorijuk is érdekes, hát még maga a lemez...

A Threshold 2017-es anyaga, a Legends of the Shires egy történetmesélős konceptalbum volt, ami - a csaknem másfél órás hossz ellenére - meglehetős sikereket aratott. Fel is merült, hogy esetleg elkészítik a folytatását, de végül a zenekar másképp döntött, és a tavalyi Dividing Lines egy hagyományos formátumú lemez lett. (Mellesleg briliáns, kritikánk ERRE.) Richard West, a zenekar billentyűse és dalszerzője azonban úgy érezte, szívesen eltöltene még egy kis időt ebben a világban, és megírta a Legends... folytatását, leginkább saját örömére.

Richard egymaga írta a zenét és a szövegeket is, és az éneklést is magára vállalta. Amikor végül úgy döntött, hogy érdemes volna kiadni, felkért három kollégát, akik egyből igent mondtak: Ruud Jolie gitárost (Within Temptation), Darby Todd dobost (Devin Townsend) és Simon Andersson bőgőst (Darkwater). Végül néhány szóló erejéig a Threshold hathúrosa, Karl Groom is besegített. 

A történet ismertetéséhez szűkek a cikk keretei, legyen elég annyi, hogy az első részben bemutatott országban rosszra fordulnak a dolgok, ugyanis a főhős királlyá koronáztatja magát, és egy elnyomó rendszert épít ki. A disztopikus történethez remekül illeszkedik a zene is, amit csak megerősít Richard visszafogott, de nagyon is kifejező énekhangja. Ahogy a Vertigo dalban átadja a kétségbeesés érzését, az tanítani való.

Szögezzük le gyorsan, hogy az Oblivion Protocol még az anyazenekarnál is kevésbé "metálos," a sajtóanyagban a Rush, a Pink Floyd, Steven Wilson és meglepő módon a Ghost szerepelnek mint hivatkozási pontok. Persze nem nehéz belehallani a Thresholdot sem, hiszen nemcsak ezer szállal kötődik hozzá, de Richard szándékosan elrejtett egy csomó zenei és szövegi utalást, kikacsintást (magyarul: easter egget) is. 

A 8-tételes, 41 perces lemez az előzmények ismerete nélkül is kerek egész, a felületes hallgatónak legfeljebb a dalok közti rövid zörejek, hangjátékok tűnnek fel. Az ismerkedést a This Is Not a Test dallal érdemes kezdeni, ez a legkönnyebben befogadható, és a videó is ehhez készült. Nekem a Vertigo tetszik leginkább, mert abban sikerült legjobban a hangulatteremtés. 

Talán az egyetlen kifogásom, hogy helyenként monotonnak érzem, egy kicsivel több dinamikát elbírna, de ez apróság. A The Fall of the Shires egy nagyon finom lemez, értelmes mondanivalóval. A keletkezés körülményei miatt valószínűleg egyszeri csoda marad, kivéve ha Richardnak születnek még további fusi-ötletei, amik nem férnek bele az anyazenekarnál. Felőlem jöhetnek bátran!