Prog rock lemez Angliából, amit ezen sorok szerény írója nemcsak az éves toplistájára tett fel, de még a képzeletbeli dobogóra is. Mondhatjuk, hogy nem vállal nagy kockázatot, aki belehallgat.
Ezt nem úgy kell érteni, hogy az én értékítéletem az abszolút igazság, ennyire azért nem vagyok öntelt. Inkább úgy, hogy a Threshold, mint afféle bennfentes tuti tipp, megint hozta a szintet. Persze tudom, a csapat nem teljesen ismeretlen, nem is akarom úgy tálalni, mintha értékes szarvasgombaként én magam túrtam volna elő nektek a fémzenék végtelen avarjából. Hiszen több, mint 30 éve léteznek, 12 albumuk jelent meg, és a legnagyobb független kiadó, a Nuclear Blast szárnyai alá tartoznak. Kult-státuszuk vitathatatlan, és biztos vagyok benne, hogy nemcsak a metál-sznobok, hanem az átlagosnál tájékozottabb hétköznapi hallgatók is legalább a nevüket hallották már.
Én is ebben a hitben éltem, és örültem, hogy az Algoritmus elém dobta a Silenced című előzetes videót, hiszen már rég’ hallottam felőlük. Nem is csoda, a legutóbbi albumuk már több, mint ötéves. Aztán – mondjuk úgy, szakmai kíváncsiságból – megnéztem, hány hallgatójuk van a Spotify-on, és ledöbbentem. A Spotify, mint a legnagyobb legális zenei platform, ideális lakmuszpapír a bandák státuszának felméréséhez. És tudjátok, hány rendszeres hallgató pörgeti a Threshold anyagait a felületükön? Most, hogy még új lemezük is van? 91 ezer, ami kutyafüle. Csak a kontextus végett: a progmetal istenség Dream Theater-nek 1,3 millió, a szebb napokat is látott Queensryche-nak is több mint egymillió, de még a valamennyire hasonszőrű honfitárs Haken-nek is dupla annyi, 193 ezer hallgatója van. Szóval igen, kedves olvasó, a Threshold underground gyöngyszem, és meg kell mutatni minél több embernek, mert a Dividing Lines valami betyár jó lett!
A rövid (=hosszú) kitérő után, hadd foglaljam össze a kötelező háttérinfókat, maradjon karakter a lemez kivesézésére is. A brit prog rockerek pályafutása jó sok vargabetűt írt le a bő három évtized során, nagy szó, hogy ennek ellenére az anyagaik minősége konstans. Mára csak Karl Groom gitáros maradt az alapítók közül, igaz, Richard West billentyűs és Johanne James dobos már bő 20 éve állandó harcostársai. A banda karakterét meghatározó énekesek frontján azonban nagy jövés-menés volt mindig is. Most újra Glynn Morgan bitorolja a mikrofont, vagyis az előző album óta nincs változás. A proggie-kockák fejből tudják, – én meg utánanéztem – hogy Glynn már énekelt a zenekarban a 90-es évek közepén, a jövés-menés tehát szó szerint értendő. A Dividing Lines hosszabb kihagyás után érkezik a tudjukmi miatt, és az előzetes promóanyagokban ezt mondták róla:
Csodálatosan összeállt az egész [lemezanyag], és jobban szól, mint valaha. Ha a Legends of the Shires albumnak lenne egy kicsit sötétebb, mélabúsabb bátyja, akkor ez volna az.
És valóban, Richard West billentyűs eléggé fején találta a szöget: sötétebb, mélabúsabb az új album, különösen ami a szövegeket illeti. A hangzása továbbra is könnyen emészthető, inkább rock, mint metal, markáns billentyűs jelenléttel. A játékidő több, mint egy órányi, a 10 dal közül kettő is van, ami hosszabb 10 percnél. Az már a zenekar varázsa, hogy egyik sem érződik, szinte elröppen a zenéjükkel töltött idő.
Nehéz csúcspontokat kiemelni egy ennyire egységes lemezanyagban, de talán a nyitó Haunted lehetne az egyik. Érdekes megfigyelést tettem: ha csak úgy elindítjuk, egy kellemes AOR témát hallhatunk, könnyen fogyasztható dallamokkal, emlékezetes refrénnel. Különösen finom az akusztikus középrész, szinte dal a dalban. Aztán ha hozzáolvassuk a világvége hangulatú szöveget, hirtelen maga a dal is keményebb lesz. A refrén az ismert „ami nem öl meg, az megerősít” mondás parafrázisa, a szöveg pedig nagyjából arról szól, hogy az egyén szintjén hogyan lehet megélni-túlélni egy lassú összeomlást. Végül az egész egy erőteljes, okos dallá áll össze, igazi csemege.
A kettes Hall of Echoes hasonló elgondolást követ. Az első verze alapján akár szerelmes dal is lehetne, de ismét a szövegkönyv siet segítségünkre: a dal egy háborús metafora, de alapvetően arról szól, hogy mennyire nem kommunikálunk, nincs értelmes párbeszéd, csak állunk a barikádjaink mögött, és megy a ki-üvölt-hangosabban játék. Aki már látott kommentszekciót bármilyen témában, legyen az akár egy sütirecept, az könnyen kapcsolódhat a témához. Ők csak annyit tettek, hogy okosan formába öntötték a gondolataikat. A nyitóriff egész súlyos lenne, ha kicsit jobban rálépnének a torzítópedálra, meg persze megy alatta a porszívó is végig – a szinti, ha valakinek nem esett le.
Nagyon hasonló gondolatot dolgoz fel a lemez kiemelt dala, a Silenced is. A vészjósló, földöntúli hangulatú tétel arról szól, hogy amiatt, hogy az emberek nem tudnak értelmesen vitatkozni, sokan inkább el sem merik mondani a véleményüket, így sérül a sokszínűség, végső soron a szólásszabadság is. Persze ezt már nem magamtól fejtettem meg, egy promóciós interjúban mondták. És itt akkor most megígérem, hogy többet nem elemezgetem a szövegeket, de nektek nagyon ajánlom, okosak, változatosak, és valóban hozzátesznek a zene élvezetéhez. Mindenképp gazdagabb lesz, aki átrágja magát rajtuk.
A Complex szintén kiemelt dal, egy dalszöveges videóval is megtámogatták. Az egyik reggel vittem a lányomat iskolába, éppen ez szólt az autóban. You know that something’s going on / But it’s so complex – szólt a refrén, mire ő: nahát, ez pont olyan, mint én matekórán, hehe. Amúgy a dal talán a leghúzósabb a lemezen, pattogós, szaggatott riffel az elején. És emeljük ki Johanne James dobos játékát is, talán ebben a dalban bontakozhat ki leginkább.
Amint már szó volt róla, van két hosszú dal is a lemezen, a közepén a The Domino Effect és a végén a Defence Condition. Egyik sem egy dalmonstrum, teljesen hallgatható nóták értelmezhető refrénnel, csak kicsit hosszabb az intrójuk, több a hangszeres betét, de sosem csap át öncélú matyizásba. Tényleg, fel sem tűnik, hogy a szokásosnál kétszer hosszabbak. A The Domino Effect kapcsán kell megemlítenem, hogy mennyire erős a lemez refrénekben. Amikor ismerkedünk vele, ez fog először feltűnni, a finomságok csak később öltenek formát. Minden dal önálló karakter, és a hangsúly a karakter szón van.
Most jönne az a rész, hogy a B-oldal közepén van egy-két halványabb pillanat, de nincs. Ezek a dalok is combosak. Pedig mennyit szoktam vekengeni azon, hogy a slágerek (videók, kislemezek, ahogy tetszik) mellett a lemezek fele-harmada zacc, hát itt nem ez a helyzet. Bárhol felüthetjük a Dividing Linest, nem kell ugratni sehol. Nagy lelkesedésemben gyorsan csekkoltam, jönnek-e felénk turnézni, de egyelőre nem. Jövő Idén tavasszal lesz egy rövid nyugat-európai kör, és nyárra már lekötöttek pár fesztivált – talán ez utóbbi lista bővülhet még. Addig marad nekünk ez az album; talán nem kell 5 évet várni a folytatásra, a kreatív erőforrások látszólag rendelkezésre állnak.
A Dividing Lines a 2022-es év egyik kiemelkedő teljesítménye, fontos és minőségi lemez. Akkor volna (számomra) tökéletes és ötpontos, ha nem lenne ennyire steril és jólnevelt. Olyan, mint egy egyórásra nyújtott petting: csak várjuk az „eksönt,” de nem jön. Ez nem panasz, csupán magyarázat, hogy a nagy lelkendezés után miért nem maximális a pontszám. A Threshold rajongók valószínűleg már másfél hónapja nagykanállal falják, de jó szívvel ajánlom másnak is. Csak utána le kell öblíteni, mondjuk egy kis Vented-del.
