Na, ennek a koncertnek sem volt egyszerű előzménye! Az eredetileg Fleshgod Apocalypse és Ex Deo turnénak meghirdetett kanyaron először egy évet toltak, majd utána kiesett az Ex Deo, jött helyettük másik három csapat, majd előtte pár nappal ezek közül kettő megint offolt, így maradt az Omnium Gatherum. A nagy kavarodás végül egy egész kellemes, bár talán kissé nyúlfarknyi estét szült, de lássuk részleteiben!

Úgy érzem – ezt az elején le kell írnom – hogy túl kevesen voltunk ezen az estén az A38-on. Persze több oka is lehet ennek, egyrészt egy olyan héten került megrendezésre, amikor jött a Machine Head és az Amon Amarth, a Cult Of Luna, Tarja, a Godsmack, előtte vasárnap meg az Arch Enemy és a Behemoth húzta a talpalávalót, ráadásul ezzel párhuzamosan párszáz méterrel arrébb ingyenes koncertet adott a Brainstorm és a Rage. A nagy zenei forgószélben elaprózódott a figyelem a finn-olasz hangversenyről, pedig úgy vélem, nagy kár érte. Ez az összeállítás egy „csendesebb” időben lehet egy fél hajónál több embert össze tudott volna szedni (legutóbb talán az akusztikus Orphaned Landen láttam ennyire indokolatlanul kicsi közönséget itt), de most ez sajna így alakult, legalább a közönség megtett mindent, amit lehetett a szórakozás érdekében.

Mikor beértem az egykori raktérbe, nyilván rögtön lecsekkoltam a merchöt, aztán lendületből meglepődtem: tízezer alatt a póló? Azt hogy? Gyorsan gyanakodni kezdtem, mert nem ehhez vagyok mostanában szokva: kiderült, erősödött a nemzeti valutánk (végre), a fejemben lévő 440 ft környéki váltó helyett 407 mosolygott vissza rám a telefon képernyőjéről. Itt volt a kutya elásva! A barátibb árszabás miatt ahogy néztem, jobban kelegettek a termékek, sajnos most nekem nem tellett, pedig a Fleshgod ha nem is elsőligás kedvencem, azért ott van a kiemelt listámon, ha muzsikáról van szó.

Akárhogy is, a meghirdetett csonka műsorban menetrend szerint kezdődött minden (jó, a Fleshgod ráhagyta a színházban megszokott hét percet), viszont amikor az Omnium Gatherum belefogott, én éreztem magam kellemetlenül, hogy milyen kevés ember tette tiszteletét. Láthatóan a zenészek is pislogtak először, de aztán ahogy telt az idő, úgy gyarapodtak az arcok, sőt, a végére már a hangulat is nagyon oldott, szinte baráti lett. Jukka Pelkonen egy nagyon szimpatikus és nagyon karizmatikus frontember, ahogy jött-ment, gesztikulált, mozgatta a közönséget, az valami zseniális! Még az ördögvillázást, amit nem mindig érzek „menőnek” manapság, is tök alapnak vettem tőle. Tipikusan az az ember, akivel ha leülsz valahová, iszod a szavait, biztosan van mit mesélnie és azt örömmel tálalja bármikor. Amikor a tapsoltatásnál is bedobta, hogy „It’s so easy!”, hát én éreztem magam kellemetlenül, hogy nem csapom az ütemet a fejem felett. Zseni a forma!

Na nyilván szegény embert az ág is húzza, a második-harmadik dal előtt némi technikai szünet kellett, hogy jöjjön (pergőcsere volt talán?), viszont addig legalább kaptunk egy rövid gitárbemutatót a pár évig az Arch Enemy sorát erősített Nick Cordle jóvoltából. Nem egy kutyaütő zenész, az biztos! Ahogy írtam is, a kezdeti döbbent fásultság idővel igazi bulihangulattá kerekedett mind a színpadon, mind előtte, igaz a legendás hajós jó hangzásnak most nem igazán találtam nyomát. Főleg Markus Vanhala gitárja tűnt el sokszor az éterben, de a billentyűkből sem sokat talált a fülem a szett alatt. Mindegy, mert a hangulat tényleg kárpótolt, öröm volt látni és hallani őket!

Fél óra átszerelés és jött az olasz szimfo-death nagyágyú, a Fleshgod Apocalypse. Akárhogy terveztem már korábban is, először csíptem el a brutális opera trubadúrjait (vagy mi), így nagyon kíváncsi voltam, mi vár rám. Mivel a dallistákat sosem csekkolom előre, így csak tippelni mertem, mi várható az estén, de még arra is rátettek egy lapáttal. De komolyan: így kezdeni egy koncertet, hogy Fury - Healing Through War – Sugar (dzsízösz!) – Monnalisa? Nooormális? Még ha utóbbit nem is kedvelem annyira, azért egy ilyen sorral a vége felé szoktak gyalulni a nagyok. Éreztem, ahogy átszáguldanak rajtam és mindenféle kegyelem nélkül sorozták bele az arcba a rajongásig ismert témákat. Zseniális! Bárcsak a hangzás is ilyen zseniális lett volna… Az egész nagyon tompán és aránytalanul szólt, Veronica éneke hol eltűnt, hol túl hangos volt, a zongora sehol nem találtatott, tehát lett volna mit igazítani rajta. Ez mondjuk nem befolyásolta a hangulatot, ami az első perctől kezdve lángolt! Lehet volt, aki azt sem vette észre, ahogy Eugene a china cinnel, illetve annak állványával hadakozott – ha jól emlékszem – a Sugar előtt és alatt, ezt is úgy, hogy amikor elkezdődött a nóta, menetközben igazította az állványt. Amikor a technika ördöge harcol a profizmussal!

A muzsikusok mind hibátlanul hozták a részeiket, még némi spontaneitás és közönséghergelés is belefért a menetrendbe, amitől sokkal emberibb lett az egész. Mondjuk a wall of death kísérlet ilyen kis számú ember mellett némileg kudarcba fulladt, de ez volt az egyetlen ilyen hangulati defekt, amit észrevettem az amúgy valóban jó hangulatú műsorban.

Nem mondom, egy szebb számú tömeg mellett biztos nagyobbat „ment” volna a koncert, de úgy éreztem, így is igen erős szettet pakoltak össze nekünk csomagba. Hetvenöt perc gyalu, semmi cicó, viszont abból mindent kisajtoltak, amit csak lehetett, ráadásul a dalokat is jó aránnyal szemezgették össze az életműből. Én mondjuk személy szerint még bírtam volna valamennyit, mondjuk egy jó In Aeternumot, de ki nem, ugye? De azt mondom, így maradt feszes az egész, ha megnézitek, más sem kapott sem többet, sem kevesebbet, szóval ez nem a mondhatni létszámhiánynak szólt. Aki ott volt, az biztos jól szórakozott, aki meg nem… Hát, magára vessen! Legközelebb jelenés!