Akárhonnan is nézzük, idén igen erős az őszi klubkoncert kínálat. A bőség bűvöletében és persze az elmúlt hetek metal dózisainak köszönhetően ennek az ígéretesnek induló hétfő estének már úgy futottam neki, hogy kapásból az elején sikerült elvesztenem a fonalat és rutinból a Barba Negra felé vettem az irányt.

Szerencsémre ezúttal feleségem is velem tartott, így még az útvonal tervezésnél némi kérdő tekintet kíséretében pályára lettem állítva, miszerint “..de ez most nem a Dürerben lesz?!”. Így miután megúsztam egy kínos félreértést pontosan és a megfelelő helyre érkeztünk.

Mi sem reprezentálja jobban a bőséges őszi termést mint, hogy párhuzamosan zajlott eme északi dallamokat preferáló hallgatóság számára kedvező esemény és egy legalább ilyen kaliberű stoner őrület, így a tisztelt jelenlévők is igencsak díszes kavalkádot alkottak nem kis átfedéssel. Nagyon valószínű, hogy a megváltott belépőktől függetlenül sokunk fejében megfordult a gondolat, hogy nem lenne rossz pár percre átugrani a másik terembe.

“Sanyi a király!”

Az idén ősszel friss albummal jelentkező német epikus / melodikus death metal négyes Nothgard legénységét a legutóbbi magyarországi látogatása során nem fogadta szédítően magas nézőszám, most azonban sikerült egy szép kis gyülekezet előtt bizonyítani, hogy nagyon értik a dolgukat.

Ha a Nothgard név nem lenne ismerős, akkor Dom R. Crey révén az Equilibrium talán beszédesebben cseng. Dom a Nothgardban énekesként is kibontakozik és bizony remekül fekszik neki a frontember szerep. Őszinte leszek, engem nyitóbandaként, kisebb színpadon is jobban meggyőztek, mint a tavasszal a Dark Tranquillity előtt “haknizó” Equilibrium. Hamar megtalálták a közös hangot a közönséggel, és még egy igen kedves gesztusra is ragadtatták volna magukat, ha dicsérő szavaik címzettje Péter - nagyon valószínű, hogy a Malady X lemezborítót is alkotó Sallai Péter - a teremben tartózkodott volna, de sajnos Ő épp nem volt jelen, így egy lelkes fiatalember oldotta fel a feszültséget egy “Én Sanyi vagyok az nem jó?!” bekiabálással, amit a hallgatóság jelentős része lelkes röhögéssel üdvözölt.

A hangzás a terem adottságaihoz képest rendben volt a nem éppen bő lére eresztett műsor pedig - nem meglepő módon - leginkább a friss albumos - egyébként kifejezetten remek - nótákra épült. Többet is el tudtam volna viselni, de ennyi után sem maradt hiányérzetem.

Az energia bűvöletében

A finn illetőségű és szintén idei megjelenésű lemezzel (Constellation of the Black Light) turnézó Wolfhart szintén nem első alkalommal teszi tiszteletét nálunk, bár számomra teljes mértékig az újdonság erejével hatottak. Elvárások nélkül kíváncsian vártam a fellépésüket és mi tagadás igen hamar sikerült meggyőzniük.

A zenekar élén egy marcona külsejű, tetovált arcú kopasz szakállas fiatalember, Tuomas Saukkonen foglal helyet, akit gitáros énekes létére nem illethetnénk szószátyár jelzővel. Emberünk, akárcsak a Wolfheart zenéje egyszerre megnyugtató és igen felkavaró jelenség, olyannyira, hogy ha valaki azt állítaná, hogy a gondolat erejével képes összeroppantani a terem falait, inkább fedezékbe vonulnék.

A Wolfheart szabályos pogány rituálé jelleggel igen komoly erőket mozgatott meg, olyannyira, hogy totálisan sikerült elveszítenem a tér és idő érzékemet annak ellenére is, hogy Ők sem “egész estés műsorral” érkeztek. A repertoárban a zenekar minden eddig megjelent albumáról hallhatunk dalokat, természetesen túlsúlyban a friss anyaggal, ám abban biztos vagyok, hogy a zenekarban sokkal de sokkal több erő rejtőzik, mint amennyit ott és akkor sikerült befogadnom. Ezt a bandát még el kell csípnem valahol.

Sajnos ezen a ponton számomra az este véget kellett hogy érjen, ám nem meglepő módon jeles kollégám Bönin úr is tiszteletét tette az eseményen, így az Omnium Gatherum pillanatait már az Ő tolmácsolásában olvashatjátok.   

The Burning Cold Over Europe

Az Omnium Gatherum munkásságát régóta kísérem figyelemmel, emlékszem, amikor először láttam őket 2011-ben és hát az nem igazán ma volt. A New World Shadows óta elég minőségi albumokat adnak ki a finn srácok a melodic death metal mára már divatossá vált berkeiben. Tulajdonképpen 2015 óta minden évben jártunk nálunk, így már kezdtem csodálkozni, hogy 2018-ban nem lesz Omnium. A vodka-szlopáló komák a legújabb albumukat túráztatják, most a turné keretein belül - a The Burning Cold hasonló kritikákat kapott mind az előző alkotás. A jól bevált hangzást pörgetik újra és újra már jó ideje, de képesek mindig kitalálni valami kellemes melódiát, fülbemászó riffeket az új dalokhoz.

A legnagyobb figura a csapatból szerintem Jukka Pelkonen, a frontember, aki a pálmafa copfjával, az energikus kisugárzásával, az egydolláros mosolyával és a folytonos pacsizással teljes mértékben komolyan vehetetlen, ahhoz képest milyen brutális hörgéseket nyom, akár ugrálás közben. Egyszerűen zseniális! A pali a csapat ars poétikájának megtestesülése - ahogy a zenéjükben a death metal komolysága kerül mérlegre az atmoszferikus dallamokkal, úgy hozza egyensúlyba jófejségével az élő show-k darálását. A banda többi tagját sem szeretném kihagyni, illetve hogy egész tiszta hangosítást kaptunk - király volt a szinti, Vanhala jókat szólózott, recsegett a bassz, a dobos a Torsofuck-ban is játszik és a másik gitáros arcnak nem tudom, hogy maradt agya a sok headbangeléstől.

Hoztak jó pár éves számokat is, amiken jókat nosztalgiáztam (Ego, Nail, The Sonic Sing), de elégedetten konstatáltam, hogy az új szerzemények is megállják a helyüket a setlistjükben. Azt még mindig nem értem, hogy a Deep Cold majdnem 10 percével miért kell lefárasztaniuk és lehangolniuk egy pörgős koncerten. Ez egy otthon hallgatós lassú szám, élő buli közepén véleményem szerint rossz választás. Ettől függetlenül nagyon energikus, vidám, pozitív kisugárzású buli volt, látszott a srácokon, hogy élvezik, hogy zenélhetnek a magyar közönségnek. Legyünk büszkék, hiszen nem ők az elsők, akik kifejezetten csípik kis hazánkat.