A finn-magyar-görög Beast In Black a tavalyi Európa-turné után alig egy évvel ismét útra kelt. Bár új nagylemezük egyelőre nincs, szinte minden koncertjük teltházas idén is. A frissített programmal és új vendégzenekarokkal kiálló csapatot Bécsben kaptuk el.
Mielőtt belefognék, talán illene röviden elmagyarázni, hogyan keveredtünk Bécsbe. Ha a kedves olvasót ez kevésbé foglalkoztatja, bátran ugorjék a következő bekezdésre! Szóval, úgy adódott, hogy magazinunk nem tudott krónikást delegálni a budapesti eseményre, miközben én prágai tudósítóként amúgy is terveztem egy családi Beast In Black koncertlátogatást. Igen ám, de a cseh dátum valamiért nem Prágában volt, hanem Világvége-alsón (Zlín), akkor meg már Bécs mégis vonzóbb célállomás. A környék nem a legszebb, a Bécs-imázsfilmeket valószínűleg nem errefelé forgatják, és mondjuk úgy, hogy kebabozót valamivel könnyebb találni, mint schnitzelezőt.
A valaha gáztározóként működő, majd lakó-, bevásárló- és rendezvényközponttá alakított Gasometer nem rossz helyszín, de nem is a legjobb. A beengedés gyors, a ruhatár ellenben szörnyen lassú. A beltér egy labirintus, maga a koncertterem pedig kissé lefingott és levegőtlen. Nem mondom, hogy mindjárt összedől, de már érződik rajta a patina – egy föstés ráférne, ahogy Bödőcs Tibor mondaná. Büfé viszont van rengeteg, és nemcsak itatóvályúként funkcionálnak, van meleg kaja is. Igaz, csak pizzaszelet és melegszendó, de mennyire jól tud az jönni, ha egy bruttó 5 órás eseményen elfogynak a kalóriák. A repohár-visszaváltás gyors, és folyamatosan lehetséges. Megfogadtam, hogy az árak miatt nem nyekergek, aki járt már a falu határán túl, nem várhatja, hogy majd pont Ausztriában lesz olcsó a kajapia egy rendezvényen.
A Brothers Of Metal fellépésére sokat nem készültem, annyit tudtam róluk, hogy a zseniális Yggdrasil az ő daluk. Arra is megvolt az esély, hogy esetleg kihagyjuk őket, attól tartva, hogy a tripla csomag megviselné rozsdásodó szervezetünket. Végül mégis időben érkeztünk, legfeljebb az első egy-két dal maradt ki. Tessék, ez az én formám: hányszor derpegtem a kalózos-vikinges zsáner térnyerése miatt, most meg még fizetek is érte. De amit a színpadon láttunk, arra amúgy sem lehet felkészülni. Nyolc zenész, ebből három énekes; egy lány és két srác. Van három gitárosuk is, de ezt nem éreztem indokoltnak, azért ennyire nem bonyolultak a dalaik, és még így is sok minden szólt „szalagról.” Meg persze a ritmusszekció két tagja, benne szegény Emil Wärmedal basszusgitárossal, aki éppen a budapesti koncerten törte el a lábát egy heves mozdulat során, így egy ládán ülve, begipszelt lábbal játszott. De nem ő volt a legfurább látvány, mert a többiek arcfestéssel, bőrökbe és egyéb viking asszeszoárokba öltözve vezették elő a művészetüket. A látványosan ittas Mats Nilsson énekes félmeztelenül, irdatlan sörpocakja előtt valami pajzs-féleséggel tudta le a fellépőruhát, de a többiek is kitettek magukért ezen a téren. Meg is állapítottam, hogy ha Rumcájsz élne, biztosan Brothers Of Metalt hallgatna.
Nem szóltak igazán jól, amit még el is tudok fogadni: nyolc zenészt hangosítani igazi kihívás lehet, és jellemzően az a nyitóbandák sanyarú sorsa, hogy kevés idő jut a finomhangolásra. Sűrű, kétlábdobos himnuszaik így is érvényesültek, és a közönség nagyon is vevő volt rájuk. Szokás a sógorékat halvérűnek nevezni, ehhez képest még a keverőpult magasságában is ugráltak és énekeltek. A konferálást Mats vállalta magára, nyomta is a szarabbnál szarabb poénokat. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ezt ők komolyan gondolják-e, mert amikor utolsó előttinek sorra került az Yggdrasil, végre megtörtént a varázs, és egy igazán zenei momentumot élhettünk meg. Szóval lehet, hogy ők még az adóbevallást is pergamenen adják be PDF-fájl helyett, meg az is, hogy mindez csak póz, de tény, hogy ha új lemezzel jelentkeznek, azért odafigyelek majd rájuk. Ahogy már mondtam, a közönség kajálta őket.
Rövid szünet után a Gloryhammer következett, az ő műsorukra már jobban felkészültem. A legismertebb dalaikból faragott playlistet hallgattuk az odaúton, az alapján olyan lájtos Rhapsody-ként könyveltem el őket. A dalcímek és az elkapott szövegrészletek alapján erős fantasy behatás érzékelhető, némi unikornis-fixációval. A közönség soraiban láttam is egy unikornisnak beöltözött kislányt. Nekik már van akkora életművük, amiből simán kijön egy bő órányi ütősebb dal, ez bíztató előjel volt.
A kezdésükre gyakorlatilag megtelt a terem, háztáji gyermekem valahol elöl tombolt, mi a keverőpult környékén helyezkedtünk el. Ha a Brothers Of Metal esetében nem sikerült eldönteni, hogy vicc vagy komoly, a Gloryhammer még annyira sem könnyítette meg a dolgomat. A színpad közepén egy erődítmény állt díszes kapuval meg bástyákkal, majd egy stábtag becipelt egy életnagyságú papírmasé David Hasselhoffot, és felvételről bejátszották a művészúr Looking for Freedom slágerét. De végig ám! Totál blődli, de a hangulatot megalapozta. Aztán elkezdődött a rendes koncert is, sokkal tisztább és erőteljesebb hangzással, pedig – bár nincsenek nyolcan – az ő zenéjük is sűrű, mint az unikornis vére. Adtak a látványra is, hiszen ott volt az erődítmény, Sozos Michael énekes lovagruhában, Paul Templing gitáros meg csuklyában nyomták. Tehát nem egy kockásinges-cipőbámulós este volt, nagyon nem. Ismerjük el, hogy az olyan dalok, mint a frappáns című Keeper of the Celestial Flame of Abernethy, az indulójukként is felfogható Gloryhammer, vagy a Wasteland Warrior Hoots Patrol lemezen sem rosszak, élőben pedig hengerelnek.
A turné beharangozója szerint a Gloryhammer úgynevezett co-headliner volt, vagyis nem előzenekar, hanem egyenrangú fellépő. Ez meg is látszott az egész produkció kiállásán és a hangzáson is, és a koncertprogram is teljes volt. A szinte csak himnuszokból és indulókból álló programot néha megszakították egy kis kalapáccsal hadonászással, hosszabb szövegeléssel, és látványosan élvezték az egészet, a közönség nemkülönben. Sozos, a friss énekes, a lelkét kiénekelte, folyamatosan pózolt (először azt hittem, a plafonon van a setlist, annyit nézett teátrálisan felfelé), igazi frontember, aki éli a szórakoztatást. Fel is adták a leckét az utolsó fellépő Beast In Black-nek, egy ilyen program után ők sem alibizhettek. Számomra a csattanó az volt, hogy már itthon, a cikkre készülve tudtam meg, hogy a Gloryhammer egy paródiazenekar, és a Rhapsody (Of Fire) áll a célkeresztjükben. Szóval ők a szimfo-metál Irigy Hónaljmirigy – ez azért sok mindent megmagyaráz. (Remélem, szeretett főszerkesztőnk nem cenzúrázza ki, de szerintem már a Rhapsody is paródiazenekar, csak ők nem tudnak róla – bocsi.) A közönség reakciói és pólói alapján is áll rájuk a co-headliner státusz, legalább annyian jöttek miattuk, mint a BiB miatt. A Gloryhammer koncerten az igazi, kár lett volna kihagyni.
Tényleg kíváncsi voltam, ezek után mit villant a Beast In Black, úgy, hogy nincs friss nagylemez, és a közönséget ennyire látványosan kifacsarta az első két fellépő. De ne féltsük őket, a koncertjük ismét egy diadalmenet volt, ahogy a tavalyiról is írtam. Náluk is erős koncepció van a háttérben, amit a látvánnyal is megtámogattak. A színpad két oldalán egy-egy torii kapu állt, középen pedig maga a Beast, a totemállatuk, világító szemekkel. Ez utóbbi egyben dobemelvényként is szolgált, Atte legalább két és fél méter magasan ült a színpad felett. Mostanra már nemcsak Yannisnak (ének) van spéci fellépőruhája, hanem a többieknek is. Nem volt túlgondolva, de jelezték: erre is figyeltünk, erre is költöttünk.
Ami a dalokat illeti, azokkal nem lehet hibázni. A program kizárólag slágerekből állt, és még a lassú szám alatt sem ült le a hangulat. Ezúttal a Ghost in the Raint vezették elő, aminek örültem, a másik opció az Oceandeep lett volna, az valahogy nem fekszik. Örömmel állapítottam meg, hogy a hármas albumuk is szép lassan beérett, nekem még az is bejött, hogy tettek egy határozott lépést a synthwave irányába. Játszottak is róla gazdagon; mindjárt a nyitó Blade Runner hatalmasat ütött, de a One Night in Tokyo és a Hardcore is pariban voltak bármelyik korai dalukkal. Az ő kötelező slágerük a Blind And Frozen, ami szépen beépült a sorba, egyáltalán nem az volt, hogy csak ezt az egyet várta a nép. Gyakorlatilag minden dalt üdvrivalgás fogadott, köztük pedig gyakran spontán Beast-In-Black-Beast-In-Black kórus szólt.
Yannis hangja nem volt csúcsformában, és kémeim jelentették, hogy három nappal korábban Budapesten sem, de kínos pillanat azért nem volt. A kisebb hibákon átsegítette Anton vokálozása, a nagy hangerő „ápol, s eltakar” hatása, meg nyilván egy kis digitális varázslat is. Azért azt vegyük figyelembe, hogy ezek a dalok így elővezetve erősen igénybe veszik a hangját, és ő maga se spórolt vele, teljes bedobással énekelt végig. De amúgy is kissé szétszórt volt, például csak a harmadik dal után jutott eszébe köszönteni a jónépet, még viccelődött is ezzel.
Ami a showt illeti, náluk nem volt bohóckodás, ellenben szinte végig mozgásban voltak, bejárták a színpad minden szegletét, beleértve az emelvényeket is. Számomra mindig pluszt jelent, ha a zenészek látványosan élvezik a saját koncertjüket, és nemcsak szerződést teljesítenek. Ez fokozottan igaz a Beast In Black esetében, és ez átragad a közönségre is. Szóval felesleges volt félteni őket a Gloryhammer után, végül ők tették fel a koronát az estére. Nem is akarták megtörni a koncert ívét a ráadás előtti levonulással, a teljes programot egyben nyomták le, szűk másfél óra alatt. A záró dalpáros ismét a One Night in Tokyo és az End of the World voltak, ezalatt asszonykám már kiszökött, hogy megússza a sorban állást a ruhatárnál. Gyorsan kijutottunk, és még a közeli meki is nyitva volt, így még ehettünk valami rendes kaját is, hehe.
Jól mutatja a BiB státuszát, hogy egymás után két EU-turnéjuk is teltházakkal ment/megy, már csak a következő nagylemezzel kell nagyot gurítani. Jól választottak útitársakat is, hiszen valószínűleg jelentős átfedés van a három brigád rajongótáborában – ez az amúgy heterogén publikum reakcióin is jól követhető volt. Én azóta már megvettem a jegyemet az Orbit Culture prágai koncertjére (ez a túra is elkerüli Magyarországot), így ha minden jól megy, legközelebb valami durvábbal jelentkezem majd.
