Szénégető Richárdot be kell valakinek mutatni? A rock-metal zene hű lovagja már túl van a 250. Ric$Cast adásán, ami azért nem kis kitartásról árulkodik. A gyönyörűen kerek szám pontosan jó apropó volt, hogy az esztergomi podcast pápa válaszoljon pár kérdésünkre. 

RS: Na, Ricsi túl vagyunk a 250. adáson, de ne itt kezdjük. Menjünk vissza az időben. Mikor jöttél arra rá, hogy ezt egy kicsit komolyabban is kellene tolni?

Ric$: Ez amennyire egyszerűnek tűnik, annyira nehéz kérdés is ám. Ez az egész anno tényleg csak azért indult, mert ahogy A Hét Mesterlövészben is mondják a kaktuszbozótba való beugrásról: Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Úgy voltam vele, ha ezzel megúszom a gépelést, korrekciózást, szerkesztést egy-egy interjúnál, már örülök. Hátránya annyi volt, hogy rosszul választottam meg az induló platformot, hiszen a Soundcloud nem éppen a legnépszerűbb most sem és akkor sem az volt már. Ha jól emlékszem, a YouTube-ra nem is kezdtük el felpakolni a cuccokat csak a második évad indulásánál, de akkor visszamenőleg is. Amikor aztán bejött az, hogy legyen videó is, illetve hála a Real Pimp Merchandise életmentő szponzorációjának, át tudtunk állni arra, hogy hetente legyen új adás, akkor lett egyértelmű, ezzel valóban kellene komolyabban is foglalkozzunk. És most nagyon elnagyolva azt az időszakot természetesen, de kis túlzással egybeesett azzal, amikor az adás székhelye Budapestre került.

RS: Menjünk még visszább, nem vagy egy nyugodtan ülő típus. Kedves nejed mit szólt, amikor bejelentetted otthon, hogy ezt az egészet egyáltalán elkezded.

Ric$: Figyelj, szerintem pont te leszel az, aki ezt, amit most mondok, a legjobban megérti: A feleségem mindig támogató környezetet nyújt, hacsak nem valami totálisan infantilis baromságot találok ki. Így volt ez ebben az esetben is, egyedül a névvel voltak gondjai. De tudod mit? Mondja el ezt inkább ő maga:

Kata: Azt sem tudom, mit szóltam tegnap bármihez, nemhogy 2018-ban! (nevet) Teljesen természetes nekem, hogy ilyen dolgokat csinál, így ennél fogva nem hiszem, hogy túlságosan meglepett volna. Készített interjúkat korábban is, sőt, egy jó ideig együtt is csináltunk ilyeneket. Szóval, ha belegondolsz, nem volt ez egy új keletű dolog, csak nevet kapott és rendszert. Az igaz, hogy a név nem tetszett, de nekem sem volt jobb ötletem. 

RS: Amúgy szoktál aludni? Jut rá időd egyáltalán?

Ric$: Amikor 2021 tavaszán belefogtam egy kis életmódváltásba, elkezdtem odafigyelni az alvásmennyiségre és ezt most is igyekszem tartani, hogy a hat-hét óra legalább meglegyen, akármennyire nehéz, muszáj. A tüdőembólia után pedig kimondottan rám is lett parancsolva, hogy ezt a mennyiséget tartanom kell. Nem mondom, hogy nem csúszik be néha egy-egy szűk 4 órás etap, de utána egész nap korholom magam, amiért nem aludtam többet.

RS: Voltak az elején gyermekbetegségek bőven, ezt tudjuk. Mennyi meló kellett ehhez, hogy ezeket sikerüljön kiküszöbölni? 

Ric$: Sikerült ezeket kiküszöbölni? (nevet) Hát, ez egy folyamatos brainstorming. Ha lennének jobb anyagi lehetőségeink, lehetne még szebb, jobb az egész. Az a rohadt nagy szerencsém amúgy, hogy nem egyedül vagyok, hanem tényleg olyan csapattal nyomom, akiknek ez ugyanúgy fontos és akarják csinálni. Nemrég is felmerültek ötletek, mivel lehetne jobb az adás, most is ilyeneket agyalunk.

RS: Az évek alatt nyilván voltak olyan dolgok, amik hátráltatják az adás készítését. Mik voltak a legnehezebbek, legváratlanabb dolgok?

Ric$: Hűha, ez egy nagyon jó kérdés. A Covid mindenképpen ilyen volt, mert hirtelen légüres térben találtam magam és a műsor is. Aztán amikor azt megtanultuk kezelni, inkább olyanok voltak csak, amikor valami nem klappolt. Még Esztergomban volt egy adás, ami totálisan félrement, mert a régi hangmérnök túltolta a „poénkodást”, aztán már itt Budapesten volt, amikor a vendég nagyon zavarában egyfolytában zörgött, vagy egy, amikor sem én, sem a vendég nem volt a helyzet magaslatán és az egész adás egy fáradt katyvasz lett. Ezeken felül olyan nagyon nehéz, leküzdhetetlen akadály nem volt, amennyire vissza tudok emlékezni.

RS: Mennyi adás maradt a fiókban?

Ric$: Összesen három ilyen adás van és nagyon remélem, hogy ennyi is marad.

RS: Egyszer, szerinted ezek ki fognak jönni?

Ric$: Jelenleg azt mondom, nem. Ezeknél úgy ítéltük meg, sem a produkciónak, sem a műsornak nem tenne jót, ha kikerülnének, így eltettük a fiókba őket és rájuk zártuk a lakatot. (nevet)

RS: Említetted, hogy policy, hogy nem vágtok adást. Miért fontos a számodra az, hogy ne legyen megvágva egy adás?

Ric$: Egyetlen olyan adás van kint, ami utólagosan kapott egy szerkesztést és néhány szegmenst kivágtunk belőle, de ott is azt mondom, a vágatlan sokkal jobb. Lehet, hogy nem annyira pergős egy-egy műsor így, hogy mindent úgy hallasz, ahogy a helyszínen elhangzott, de ez az a feeling, ami mellé már tényleg csak egy sör kellene, hogy azt érezd, ott ülsz az asztalnál te is. Erről a természetességről, gördülékenységről nem szívesen mondanék le azért, hogy természetellenesen pergős legyen a beszélgetés. Persze, nem mondom, van, amikor a hosszabb csendeket, vagy öööözést jó lenne kivágni, de mindig arra lyukadok ki: ez így teljes. Persze, van, amikor egy-egy súlyosabb baki, vagy köhögőroham a vágóasztalon végzi, de az mégsem nevezhető szerkesztésnek.

RS: Lehet beszéltetek már erről, de mégis, hogy jött az ötlet, hogy hárman is szerepeljetek (Ric$ mellett Faragó István, alias Sztivi és Juhász Norbert alias Pingvin)?

Sztivi: Gyakorlatilag én csak sodródtam az árral! (nevet)

Pingvin: Ricsi már egy ideje pedzegette, hogy kéne valami újítás. Ugye én már kipróbált szereplő voltam a rövid rádiós múltammal. Aztán addig-addig húztuk már, hogy megérett a dolog. Kíváncsi voltam nagyon a reakciókra és ennek függvénye volt a folytatás. Találkozunk még!

Ric$: Nézd, a one-man-show legnagyobb előnye, hogy a tiéd, veled azonosítják, te vagy az arca. A hátránya viszont az, hogy ott bizony neked mindig a toppon kell lenned egy teljes műsoron keresztül, mert senkivel sem tudod megosztani a terheket. Az évek alatt nagyon sokszor megkerestek, hogy bútorozzak össze ezzel-azzal, volt is a Kommentszekció, mint próbálkozás, ami tök jó is volt, mégsem folytattuk. Nem nagy meglepetés, nem rajtam múlt az sem. Viszont ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, nem kell keresgéljek senkit, mert itt vannak a tökéletes emberek körülöttem. Volt több pillanat, amikor erre rájöttem, de a megvilágosodás akkor volt, amikor megláttam magunkat Sztivi esküvői fotóján. Bassza meg, itt A Három Amigo! Utána kezdtük el komolyabban tervezni a dolgot, ami mostanra állt össze annyira, hogy a nagyvilág elé tárjuk. Nem csak bólogatunk egymásnak, sok dolgot máshogy látunk és ezt nem félünk megmondani egymásnak. Ezt az egészet pedig pont így képzeltem el.

RS: Vannak még nagy tervek, akiket még szeretnél meghívni, de még nem került rá sor?

Ric$: Persze, ilyenek mindig vannak. Sőt, több olyan is van, akivel már beszéltem is, szívesen jönne is, de valami visszatart. Van, akinél túlságosan rajonganék, van, akiről meg annyira tudok mindent, hogy félek, nem tudnék kérdezni! (nevet)

RS: Szerinted meddig tud még nőni ez a dolog? Anno a kettőnégy is hatalmasat futott, de mégis elhalt egy idő után az a dolog.

Ric$: Szentül hiszem, hogy még nem értük el a zenitet, de a növekedéshez nekünk is jobban oda kell tennünk magunkat. Látom, hol és mikben tudnánk még fejlődni, látom, miket lehetne, kellene máshogy csinálni. Szerintem most lesz az a szakasz, amikor ezekre kell koncentráljunk.

RS: Mennyire nehéz támogatókat, szponzorokat találni ehhez a tartalomhoz, ami azért lássuk be, hogy eléggé egy réteg stílus.

Ric$: Nem mondom, hogy lehetetlen, de hosszabb távú együttműködés az, ami szinte nagyon nehéz ügy, de ez nem csak nekünk. A Real Pimp Merchandise nélkül anno a műsor földbe állt volna, a másik kettő, a Rotburger Sörfőzde és a Procupius Numizmatika és Érmebolt pedig kicsit megtámogattak barátságból, nem mondanám őket kimondottan szponzornak. Az igazi szponzorok azok az arcok, akik vesznek pólót, pulcsit, csatornatagságot, ilyesmit és hallgatnak folyamatosan. Nélkülük nem lenne műsor, az tuti! És akkor már egy kis reklám: Jön a nyár, vannak csinos pólók, pulcsik, meg minden egyéb, tessék rendelni!

RS: Ricsi, azért eléggé sok zenekarral találkoztál, segítsünk nekik egy kicsit. Te, hogy látod mi kell egy zenekarnak ahhoz, hogy elérje az álmait?

Ric$: Bármennyire közhely, de két dolog fontos szerintem: kurva sok kurva kemény munka és olyan zene, amire valaki kíváncsi. Nem kell, hogy azonnal tízezrek hallgassanak, ha te csak a kedvenc klubodban akarsz teltházat, de az mindenképpen szükséges, hogy legyen valaki, akinek tetszik, amit csinálsz. Ezeken felül persze kell egy nagy adag szerencse, a kurva algoritmusok és persze nem árt egy kis kapcsolati tőke sem.

RS: El lehet érni egyáltalán ezeket az álmokat itthonról?

Ric$: Ez ember, zenekar és álomfüggő. Magamról például tudom, hogy sosem leszek az USA legjobb poscastjainak a listáján dobogós, de nem is vágyom erre. Ha viszont egyszer csinálnék egy zenekart, biztosan eljátszanék a világhírnév gondolatával. Persze, most is vannak szubkulturálisan híres bandáink, de igazán nagy világsztárunk még nem nagyon volt. Az Omega ott volt a világhírnév kapujában, de belépni nem sikerült rajta, most Azahriah megpróbálja, hátha sikerül neki. Nehéz ezt megfejteni, de bízzunk benne, öt év múlva már arról beszélgetünk, hogy valakinek sikerült!

RS: Hiteles tud szerinted maradni az, aki pl. már a Budapest Parkot tölti meg?

Ric$: Hát, ez meg az örök kérdés! Már eleve a hitelesség is. Úgy gondolom azonban, hogy vannak esetek, amikor maximálisan el tudom hinni a produkciót egy sold out Barba Negra open air, vagy Park esetében is, igen!

RS: Egyáltalán mitől nem lesz hiteles egy előadó szerinted? Nekem ez mostanában csiklandozza a fantáziám, egy példa: A zenekarok többsége imád gyárakban, romos helyeken fotózkodni, mellette meg dolgozik home officeban a macbook mögül a kis cicával az ölében. Hitelesek lehetnek így ezek a képek a zenekarról?

Ric$:  Szerintem valahol ez az egész témakör kicsit túl van tolva. Persze, nagyon fontos, hogy valaki ne igyon bort, ha vizet prédikál, de ha mégis ez van, az sem biztos, hogy feltétlenül zavar. Pár napja mondta egy svéd ismerősöm, hogy Tobias Forge többek szerint is hithű, templomba járó, keresztény ember. Akkor a Ghost innentől nem jó? Vagy ott volt Tom Araya és a Slayer esete, vagy Glenn Benton, aki nem ölte meg magát 33 évesen. Tényleg leragadunk itt, vagy képesek leszünk valaha szimplán csak jól szórakozni? Persze, vannak olyan esetek, amikor én magam sem tudok egy-egy ilyen dolgon túllépni, mint Nergal és a Behemoth esete, ami már gyakorlatilag egy rossz vicc, de nem ezzel a témával kelek és fekszem. Persze, vannak esetek, amiknél ez nem kerülhető meg, de alapvetően tényleg nem érzem ezt ennyire fontos kérdésnek. Az általad említett jelenség kicsit mosolyfakasztó, persze, de szerintem nem ártanak vele senkinek.