A francia kiadó aktuális megjelenéseivel alapvetően könnyű helyzetben vagyok, amikor a bevezetőt kell megírnom. A történelmi és/vagy filozófiai alapokon nyugvó koncepciót az esetek többségében tartalommal a black metal valamelyik ága tölti ki. Természetesen a Corpus Diavolis esetében is black metalról van szó, azonban ez az alakulat nem teljes egészében francia föld szülötte.
A lényeg azonban nem ezen van, inkább azon, a borítókép alapján is nyilvánvaló tényen, hogy elgondolkodtató szövegeket nem errefelé kell keresgélni. Finoman fogalmazok, ha azt írom, hogy a Corpus Diavolis esetében az alkotók fókusza a vizuális körítésen volt. A borítót nem akarom hosszasan boncolgatni, olyan, amilyen. Bizonyára mindig lesznek olyanok, akik épp emiatt választják az adott lemezt. Ők örülhetnek, hiszen a szövegek szintén ezen a csapáson íródtak.
A zenekar kiállása is fokozottan épít a látványvilágra, de egy Eminenz fotó, vagy egy Beherit borítókép után bő három évtizeddel már ezen a téren sem fogunk meglepetésekre bukkanni. A szentségtelen kvintett tehát bőséges eszköztárral dolgozik. A bolgár frontember körül formálódott, amúgy Marseilles-i székhelyű Corpus Diavolis személyi állománya meglehetősen stabil. A felvett nevek és a hangszeresek személyének hosszas taglalásába lokálisan ismert alakokról lévén szó, felesleges belemennem. A másodgitárosok és a dobos személye esetenként cserélődik, a Corpus Diavolis központi magja azonban adott.
Az ördögimádók 2010-től kezdődően négy nagylemezt tudnak a hátuk mögött, az Elixiria Ekstasis az ötödik jelenésük. A körítésből adódó előjelek óva intettek a lemeztől, azonban az öt harcos sikeresen rácáfolt az előítéleteimre. A zenei oldal ugyanis az én szemüvegemen keresztül szemlélve, a fő vonalak tekintetében rendben van.
A Corpus Diavolis a közel egyórányi terjedelemmel ugyan az egészségügyi határérték környékén balanszíroz, de javukra váljék, hogy a hallgató figyelmét többnyire sikerül lekötniük. Nem árt megjegyezni azonban, hogy a nyolc-tíz perces dalok – melyekből négy is helyet kapott az idei lemezen – némelyike indokoltalanul eltúlzott. A francia black metal mozgalom képviselőinek többségéhez hasonlóan Daemonicreator formációja is a stílus viszonylatában tiszta, áttekinthető megszólalásra törekszik. A zenekarvezető a rohamokat alkalmasint szintetizátoros betétekkel ellenpontozza. A torkából érkező gyűlölet tirádák között narrációk és kántálások szintén bevetésre kerültek. A másik alapító, Analyser (civilben: Lionel Bence) kezei alól pedig esetenként gitárszólók is a dalok szövetébe vésődtek. A zenészek alapvetően a sodró tempókra építkeznek, a dalokat epikus formában celebrálják - a szintén francia Seth jó összehasonlítási alapnak tűnik.
Az Elixiria Ekstasis nem az újdonságok, a járatlan ösvények territóriuma, ez a szeánsz a ’90-es évek közepét idézi meg. Ha tárgyilagos akarok lenni, a három és fél pont tűnik helyénvalónak, azonban a kortárs lemezekkel történő összevetésben a Corpus Diavolis aktuális korongja – zenei szempontból – az átlag felett teljesít, így most felfelé kerekítek.
