A januári hóval és hideggel érkezett meg a svéd Soen legújabb nagylemeze, a Reliance, ám ahelyett, hogy lavinaként forgatta volna fel a világomat, inkább egy megosztóbb, visszafogottabb anyag benyomását kelti. A 2010 óta aktív zenekar a Cognitive debütáló albummal tette fel magát az underground progresszív metal térképére: sötét tónusú, alternatív elemekkel átszőtt dalaik egyszerre voltak nyomasztóak és felemelőek. A későbbi kiadványok – különösen a Lotus és a Memorial – egyre szélesebb közönséget vezettek be ebbe a sajátosan melankolikus, befelé figyelő Soen-univerzumba.
A tíz dalt felsorakoztató Reliance a zenekar hetedik nagylemeze, és nem azért érdekes, mert új fejezetet nyitna, hanem mert pontos képet ad arról, hol tart most a Soen. Nem radikális irányváltás, de nem is kockázatvállaló anyag: magabiztos, letisztult folytatás, amely tudatosan a már bevált megoldásokra épít. Ez stabilitást ad a lemeznek, ugyanakkor kevés valódi meglepetést tartogat azok számára, akik a korábbi anyagok mélyebb, kísérletezőbb oldalát hiányolják.
A Reliance első három dala már korábban is ismert volt, így nem meglepő, hogy az albumot a Primal indítja. Feszes, súlyos riffek, erős dinamika és egy kifejezetten fogós refrén azonnal világossá teszi, mire épít az új anyag. Nem túl bonyolult a bevált recept, viszont hatásos – tipikus nyitódal, amely egyszerre működik lemezen és színpadon. Inkább direkt, mint mély, de magabiztosan adja meg az album alaphangját, felhasználva azt a melodikus súlyt és dinamikus kontrasztot, amely a Memorialt is jellemezte.
A folytatásban nem kell lerágni a körmünket az izgalmaktól. A Primal-hoz hasonló lendülettel robban be, taposós lüktetéssel és némi power metalos beütéssel a Mercenary és tolja ezt a vonalat tovább miközben a Discordia sem akarja kiforgatni a világot. Ezek a dalok teszik a dolgukat, húznak, feszesek, de már itt érezni, hogy meglepetésekből nem lesz túlkínálat.
A lemez középső szakaszában egyre nyilvánvalóbbá válik a Reliance alapképlete és ahogy haladunk előre egyre inkább belesimul a saját sablonjába. Az Axis egyértelműen koncertre született darab: tempós, fogós, közös ugrálásra tervezve, markáns, tízkarátos gitártémákkal. Paradox módon azonban itt, a lemezen kissé elveszettnek hat – könnyen el tudom képzelni, hogy élőben nagyobbat ütne, mint ebben a környezetben.
A középtempós Huntress az előző album világát idézi meg, jó riffekkel és stabil megoldásokkal, ám itt sem bukkan fel az a plusz, ami hosszabb távon igazán emlékezetessé tenné. Az Unbound nyersebb, sötétebb tónusú, mégis hasonló mederben halad tovább, és ezen a ponton már érezhető, hogy a lemez túlnyomó része egy jól ismert sémára támaszkodik – ami könnyű hallgatást, de kevés kihívást kínál. Itt már nehéz nem feltenni a kérdést: mi az, ami miatt később ehhez a lemezhez nyúlnék vissza, ha mondjuk egy kis Soen-re fáj a fogam, és mi az az X-faktor, amiért ne inkább a Lotus vagy a éppen a Memorial pörögne újra?
Szerencsére vannak valódi erősségek is. Joel Ekelöf éneke végig a lemez egyik legnagyobb támasza, és amikor teret kap, akkor a Reliance is életre kel. Az Indifferent például érzelmes, melankolikus, és végre nem csak korrekt, hanem emlékezetes is. Itt jön vissza az a Soen, amelyik nem csak riffekkel, hanem hangulattal is játszik. A hangzás közben végig patika. Tisztára polírozott, mégis súlyos, minden a helyén van: a gitárok csillognak, a ritmusszekció feszes, az ének végig magabiztos. Technikailag nehéz lenne belekötni. Ezek az erények összességében képesek ellensúlyozni a dalszintű kockázatkerülést.
A zárásban a Drifter visszatér az album elején kijelölt útra: egy jól működő, de biztosra játszó darab, amely korrekt módon hozza a lemez alapképletét, különösebb kilengések nélkül. A záró Vellichor viszont kifejezetten markáns lezárás. Lassan építkező, befelé forduló, atmoszférikus szám, érzelmileg súlyosabb, mint a legtöbb előtte hallható dal, és éppen visszafogottsága miatt működik igazán jól az album végén.
A Reliance egy könnyen hallgatható, technikailag nagyon rendben lévő album, ami valószínűleg sokaknak pont ezért fog betalálni. Ugyanakkor hangulatában és szellemiségében messze van attól az introspektív, kísérletező Soen-világtól, ami korábban igazán különlegessé tette a zenekart. Ez most a biztonságos megoldások lemeze – korrekt, profi, de nekem kicsit túl kényelmes.
Újabb váratlan húzással jelentkezett az UADA, ezúttal egy feldolgozással rukkoltak elő: a Nirvana Something in the Way feldolgozásában az eredeti, akusztikus alapokra épülő dal atmoszféráját vitték tovább. A zenekar az elmúlt hetekben már kiadott egy különleges, neo‑folk hangulatú akusztikus verziót a The Purging Fire című dalukból is, így ez a friss feldolgozás szépen folytatja azt a visszafogottabb, kísérletező irányt, amelybe mostanában belekóstoltak.
Darkest Light címmel megjelent a Meteora negyedik nagylemeze. A szimfonikus metal extrémebb verzióját toló formáció már tavaly nyár végétől elkezdte bemutatni az elmúlt két év alkotómunkájának gyümölcsét, azaz az aktuális anyagát - egy rendhagyó metódust követve először a digitális felületekre “küldte” azt három etapban. Mindegyik EP-n négy-négy dal kapott helyett, jó néhányat pedig videókkal is megtámogattak - a recept remekül működött, a rajongók, szimpatizánsok így szinte az egész albumot lemeózhatták előzetesen, a zenekar pedig egy újabb szintet lépett a marketing területén is.
A doncs. új EP-vel jelentkezett január végén, TRIANONBINARY címmel, melynek utolsó dala a ,,hargitala." január 23-án érkezett minden zenei streamingre és YouTube-ra egyaránt.
Egy hónap és megjelenik Rob Zombie legújabb korongja, a The Great Satan, ami öt év után követi az előzőleg kiadott The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy-t. A tizenöt felvonásos anyagról az (I’m a) Rock ‘N’ Roller képében már a harmadik előzetes jött ki, a videóban a koncertfelvételek mellett stúdióban zenélős jelenetek láthatók. Az album az első anyag lesz Mike Riggs 2022-es visszatérése óta, aki a Mötley Crüe-be távozott, annak idején pont Riggs távozásakor beszállt John 5 helyét vette át.
Jay Weinberg távozása után kérdéses volt, vajon ki tölti be a Suicidal Tendencies dobos pozícióját. Persze a bejelentés nem váratott olyan sokat magára, a mondhatni nyertes Xavier Ware lett, akit például a Bilmuriból is ismerhet a nagyérdemű, de ahogy lentebb is olvasható, az új Cyco Miko lemezen is hallható lesz a játéka.
Új dallal jelentkezett a Vreid. A Kraken a hasonló című film betétdalaként mutatkozott be, ennek megfelelően pedig a klipben is láthatók belőle jelenetek. A felvétel maga a Vreid következő lemezén, a The Skies Turn Blacken is ott lesz, aminek bemutatókörén a Hypocrisy, Abbath és a Vomitory társaságában zengetik majd meg a témákat. A kanyar Magyarországot ezúttal elkerüli, a kíváncsiak legközelebb Pozsonyban, vagy Ljubljanában csíphetik el őket.
Tavaly novemberben dupla teltházas koncertet adott az AWS a Vígszínház patinás falai között. A zenekar az idei jubileumi évét a Madách 2.0 koncertfelvétellel indítja, erről az anyagról elsőként a 2359 videóját publikálták.
