Idén is lelátogattam a jó öreg Hegyalja Fesztiválra, ha másért nem, hát azért, hogy megnézzem, öregedett-e Lemmy Kilmister (nem). Néhány gondolat, élmény, koncertbeszámoló olvasható az egy hetes kalandommal kapcsolatosan.

Szerkesztőtársam, RaczUr által felállított kritériumrendszernek szerencsére jól megfeleltem idén; elegendőnek bizonyult napi 3-4 óra alvás, hétfőn mentem le, és még árnyékos helyem is volt, úgy reggel 10ig (És még a strandon is mindig árnyékban üldögéltem. Igazán nem szép tőlem). Aki volt már valamilyen fesztiválon, tudja, hogy ez óriási ajándék. Ennek megfelelően éltem is a lehetőségekkel, és igyekeztem minél aktívabban kihasználni ezt az egy hetet. Sajnos, Tokaj sokszor áthúzta számításaimat, és az aktivitás a borospincében/előtt való üldögélést jelentette, nem üres pohárral, persze, de azért eljutottam pár koncertre.

Például a tulajdonképpeni első napon a Tankcsapdára. Hegyalja Tankcsapda koncert nélkül olyan, mint egy Tankcsapda album kettőnégy nélkül. Létezhet, de nem az igazi. Mint ahogyan a koncert sem volt az. Ha nem is volt annyira rossz, mint a tavalyi (amikor is Cserkónak sikerült elrontania a Legjobb Méreg elejét, többek közt, és az általános dekoncentráltságot a Loki BL-továbbjutása megünneplésében láttam), de azért bőven hagy kívánni valót maga után. A legfőbb problémám a setlist-el volt. Szinte a teljes legutóbbi albumot eljátszották, és 2-3 albumnál régebbi dalok alig-alig kerültek terítékre. Lehet, hogy valaki kifejezetten ennek örült, de ahol én álltam, ott leginkább csalódottak voltak az emberek. A fiúk egyébként úgy zenéltek, mint mindig, maga az előadás is a szokásos volt, szélgépekkel, lángokkal, visszatapsokkal. Félreértés ne essék, én alapvetően szeretem őket, de ez a koncert most nem került a top10-be.

A csütörtöki felhozatal mozgatott meg a legkevésbé, a Hegy’ Színpadon konkrétan csak a Subscribe, amire nem sikerült visszaérni. Ezek után úgy döntöttem, tribute estet tartok, kiegészítve RaczUr kollégával való fél Wrong Side Of The Wall koncerttel. Az AB CD és a Hollywood Rose hozták a tőlük megszokott hangulatot, energiát, precizitást. Érdekes nép a magyar, ezen a két zenekaron mindig telt ház van, pedig csak annyi történik, hogy a mindenki által ismert dalokat az eredeti előadónak öltözve eléneklik. És mégis, rendre a legjobb hangulatú bulik között vannak. Én is élveztem. A Slipchaos-ról (Slipknot Tribute) már lemaradtam, de megbízható forrásból tudom, hogy egészen jók voltak ők is, élethűen (és meglepően) ugyanannyi taggal, mint az eredeti. Legközelebb majd meglesem őket.

Pénteken aztán jött az igazi ereszdelahajam. Először egy kis Black-Out, immáron Kowalskyval. Remek volt, nagyon hiányzott Kowalsky a zenekarból. Nélküle egy félkarú óriás a banda. Voltam már energikusabb koncertjükön, ami annak is köszönhető, hogy elképesztően meleg volt még mindig, és a színpadra végig odasütött a nap. Mindenesetre nem bántam meg, hogy ott voltam.
Nem feltétlenül rock zene, de azért néhány szó erejéig kitérek a Kispál és a Borzra. Nagyon jó kis másfél órát kaptunk tőlük, gyakorlatilag „slágerdömping” formájában, amit én egyáltalán nem bántam, mert tudtak volna olyan számlistát is összeállítani, amikor alig néhánynak tudom csak a szövegét. Méltó befejezése volt Hegyaljás ténykedésüknek (a Szigeten lesz a búcsúkoncertjük), a végén pedig, a meghajlás és a közönség által skandált „szép volt fiúk” nyilvánvalóan többre utalt ennél a péntek esti teljesítménynél. Jól éreztem magam.

Ezek után pedig, következett, ami már négy évvel ezelőtt is letaglózott: 11 körül belecsapott a húrokba a Motörhead. A koncertről mindent elárul, hogy az első szám kezdete épp a Malátabár előtt ért, ahol Lemmy és csapata hangosabb volt az éppen aktuális zenekarnál. A „We are Motörhead and we play rockandroll” természetesen most sem maradhatott el, de Lemmy meglepően beszédes volt a számok között. A Mikkey Dee álltal beiktatott dobszóló alatt leesett az állunk. Összességében kiváló volt, pontosan olyan, amilyet elvártam. Az elején csutkára tekerve minden, majd lassú számok és lazítás nélkül másfél óra tömény arcleszedés. Legvégén az Ace of Spades-el. Nincs kétség, Lemmy Kilmisternél kevés keményebb (a szó pozitív értelmében véve) rockandroll arc van, ha van egyáltalán. Ő az, aki előtt Hetfield és Slash is csak tiszteleghet.
Mivel ezek után eléggé elfáradtam, és az árnyékos sátorhelytől függetlenül sem sok alvással jutottam idáig a héten, adtam ugyan egy próbát a Meshuggah-nak, de nem éreztem magam képesnek végighallgatni őket, valamint egyszer már láttam őket a Szigeten. Egy kis lézengés után a sátram felé vettem az irányt.

Az utolsó nap már én is az utolsókat rúgtam, és ugyan reggel azzal az eltökélt szándékkal keltem fel, hogy ha másért nem, a személyes ismeretség okán megnézem a Kovbojokat. 14:20-tól volt a Pepsin, és 14 órakor a strandon be kellett látnom, hogy ez nem fog sikerülni. Borospince, majd vissza, Ossian és Quimby felváltva.
Ossian után a Depresszió következett. Legutóbb nagyjából 5 éve láthattam őket a Szigeten, ezért gondoltam, megnézem, változott-e valami a házuk táján. Azt kell, hogy mondjam, nem sok. Akkor is ugyanúgy azt skandálta a közönség, hogy „nagyszínpad”, mint most (idén a Jim Beam sátorban jutottak lehetőséghez). Végignéztem becsülettel, ha már. Nem rossz a zenekar, óriási hangulatot csináltak. Azoknak, akik szeretik őket. Voltak jó számok, voltak kevésbé jók. Valami kis plusz hiányzik, amitől igazán jó lehetne. Én személy szerint emberi tényezőt látok a háttérben, de bizonyítani nem tudom. Halász Feri, az énekes/gitáros sosem volt szimpatikus, most sem lopta be magát a szívembe.

A Hegy’ színpad utolsó koncertje Ákos volt. Szintén nem a leginkább profilunkba vágó, de mivel sosem voltam még Ákoson, ezért elmentem megnézni. Jó volt, a „slágerdömping” kifejezés is használható, a számok jelentős részét ismertem. Az ember valahogy tudja az Ákos számok szövegét, erre kellett rájönnöm.

Ezzel pedig be is fejeztem idei Hegyaljám koncertekkel tarkított részét. A hátralévő idő már nem a zenéről szólt… :)