INTRO

„Civil” munkámból hazafelé jövet – mert hogy Petra beszámolókból nem lehet megélni – a metróban kísértetiesen hasonló kérdések foglalkoztattak, mint a februári Apocalyptica koncert előtt. Vajon milyen egy „ilyen” buli? Milyen lesz a közönség összetétele? Milyen lesz a hangulat? Sokan lesznek vajon?

Sok plakátot a városban nem láttam, plakát helyett viszont volt tavaszi napsütés, ami az elmúlt napok majálist áztató esői után tényleg azt a benyomást keltette az emberben, hogy Isten is áldását adja a mai estére. Igaz, úgy gondoltam, hogy a koncertet már kint a szabadtéren rendezik; mint kiderült: nem így lett. (A 10 fok alatti estére való tekintettel írhatom: szerencsére.)

Rövid (f)elkészülés után sietve indultunk el otthonról, egyrészt, mert volt egy olyan megérzésem, hogy a program a meghirdetett nyolc óra előtt már kezdetét veszi, másrészt meg kihasználtuk gyermekünk délutáni sziesztáját: egy háromévesnek nehéz elmagyarázni, miért lécelnek le ilyenkor a szülők. Főleg, hogy Dettike nagy Petra rajongó, abból kifolyólag, hogy az egyik új dal refrénjét – „too big, too big, too big to fail” – tubikként értelmezi, és nagyon szereti a galambokat.

Közben a tv-ben elindult a híradó – ismét halott csecsemőt találtak valami szeméttelepen. Arra gondoltam, nagyon nagy szükség lenne hasonló érték-közvetítő zenekarokra, mint amilyen a Petra is.

 

                                                  SAROKKŐ KLUB

„Na, érjünk már oda a PECSÁba” – gondolja az olvasó, és ím, ez meg is történt negyed nyolc körül. Néhányan lézengtek csupán rajtunk kívül. Ezt különösebben nem bántam, mert úgy gondoltam, ha valamelyik, hát a Petra az a zenekar, aki tíz embernek is szívesen játszik, hiszen dalaik „szívtől szívig” üzeneteket hordoznak.

Mikor úgy döntöttünk, kihasználva a pangást, meglátogatjuk a kávézót, Murphy törvényét maradéktalanul betartva a kávékikérés pillanatában rázendített az előbanda. Bár semmilyen hirdető felületen nem láttam megjelölve bemelegítő zenekart, és sosem hallottam erről a Cornerstone Clubnak keresztelt formációról, némi infót sikerült rabolnom a pólóárusok jóvoltából (akik e csapat cd-jét is kínálták). Ami felkeltette a figyelmemet az a gitáros személye, aki nem más, Fejes Zoltán, a hajdani Classicából.

Zoliék az alkalomhoz illően keresztény kemény rockkal rukkoltak ki. A címekkel bajban vagyok; az első dal azt hiszem a Világbajnok Jézus volt. A cím ellenére – Istennek hála – nem mentünk át Vidám Vasárnapba, sőt a továbbiakban az eredeti gondolatoké volt a főszerep. Szó esett terrorizmusról, drogproblémáról, elfuserált közízlésről, az élet értelméről. Jézus emlegetése – a dalokban és az összekötő szövegekben – a tűréshatáron belül maradt. Félreértés ne essék: jómagam is kereszténynek vallom magam, éppen ezért találom Isten, és a Megváltó nevének kényszeres ismételgetését valamifajta öngyőzködésnek. De ha a Petrának ezt megbocsájtjuk, bizony meg kell a Cornerstonenak is.

Akiknek zenéje kissé vadított hard rock, a nagy példakép, a főzenekar nyomdokain. Talán csak azért, mert hogy a „Vas Szűz emlőin nevelkedtem” el bírtam volna viselni egy kicsit teltebb hangzást, mondjuk egy billentyűs, de leginkább még egy gitáros bevonásával. Bár rajongó nem hiszem, hogy leszek, itt és most a Petra előtt jó volt ez a produkció, betöltötte küldetését.

 

                                               VÉGRE A SZIKLÁN

Gyors átszerelés után, a harmadháznyi közönség lelkes ovációja közepette, rövid intrót követően színpadra penderült az „est fénypontja”. A Bema Seattal kezdtek, no meg elég rossz és halk hangzással, amit a dal végére szerencsére sikerült orvosolni. Ezek után minden ment a maga útján. Az első részben a Back to the rock  album pörgősebb dalait kaptuk szép sorban egymás után: Angel of light – Clean – Second Wind. A zenészek is kezdtek ennek szellemében lassan felpörögni. Louie Weaver dobos Miki egeres pólóban lépett a dobok mögé – az ilyenfajta geggek mindig is jellemzőek voltak a zenekarra. A basszusgitáros Mark Kelly az idő múlásával egyre többet mozgott hetvenes évekbeli video-klippeket idéző szerelésében. John Lawry, a billentyűs viszont végig nagyon elemében volt (a búcsúzáskor még a szintit is sikerült felborítania, bár ez nyilván nem szerepelt az eredeti tervben). Bob Hartman gitáros, és zenei agy baseball-sapekjában, ezúttal szakáll nélkül a színpad szélén mintegy saját örömére nyomta. Bár a lemezkritikában még féltőn óvtam a keményebb zenék kedvelőit a Petrától, most ők is jól érezhették volna  magukat, amikor Bob bácsi megdörrentette sokszor hangszerét, no meg a lábdob is gyomrozott néha.

Greg X Volz pedig a legjobb énekesi teljesítményt nyújtotta, aminek valaha tanúja voltam! Olyannyira, hogy bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy hátha playbackről nyomják alá, de azután meggyőződtem róla, hogy az adott pillanatban születik ez a szép, pontos teljesítmény. Miközben azt se tudtam eldönteni, hogy a deres hajú mester viccből fogja-e folyton a derekát. Nem csoda, hogy ilyeneken tűnődik az ember, hiszen például ezen a turnén ’84-ig bezárólag nyomtak csak dalokat (melyek legalább olyan időtállónak bizonyultak, mint előadóik).

Ehhez képest örömteli meglepetésként értékeltem a közönség soraiban a rengeteg fiatalt! Felemelő volt, ahogy együtt énekelték Greggel a náluknál idősebb dalokat.

A hangulatot még az sem tudta tompítani, hogy a setlist összeállításánál egy csomóba tömörítették a lírai, vagy éppen a vontatottabb bluesos témákat. Igaz, élőben sokszorta jobban jött le a More Power To Ya, vagy a Mark Kelly úgymond bizonyságtételével bevezetett Grave Robber. A dalok előtt ezen kívül mindig Volz mondott néhány mondatot, és persze minduntalan oda lyukadt ki, hogy Jézus Krisztus az Úr. E beszédeken, és a tagok viccelődésein, egymás parodizálásán kívül egyéb show-elem nem volt, nem is éreztem hiányát.

Talán a lassú számok közé történt beágyazásnak köszönhető, hogy az Adonai hatalmas sikert aratott – vagy annak, hogy minden idők egyik legjobb Petra-dala. A legutóbbi (best of – felújított dalos) cd címhordozó bónusz-dala a Back to the rock is nagyobbat dörrent élőben, bár én még mindig jobban örültem volna a másik, „galambos” új nótának. A Godpleaser és az All Over Me követte mindezt, ezekhez nem fűznék kommentárt, nem különösebben kedvenceim. Azután megkaptuk Júdás csókját, és Bevégeztetett (It is Finished). A koncert is.

A white rock nagy öregjei visszajöttek még egy közönségénekeltetés erejéig, amihez a Stand Up című nótát használták. Kíváncsi lettem volna egy-két kilencvenes évekbeli klasszikusra, például a Creedre Greg Volz tolmácsolásában, de úgy látszik-hallatszik, csak a saját érájából akart dalt énekelni. Sebaj, talán eljön egyszer (újra) a Petra John Schlittel is.

A hangulatra jellemző, hogy a második ráadást követelő közönség lecsitítására a Cornerstone Paksi Endre-alteregó énekesét küldték ki. A Petra zenekar – kedves, emberi gesztus! – elnézést kért, de muszáj volt indulniuk a messzi Svájcba. Vagy csak elfáradtak, ami nem lenne bibliai csoda, hisz a tagok már maguk mögött hagyták 60. életévüket.

A sietős Svájcba indulás verzióját támasztja alá a kapkodós átszerelés is. Viszont ez esetben jó lett volna az amúgy tényleg korábban kezdő előbandát még korábbra tenni, hiszen a meghirdetett kezdés valószínűleg a szabad térre terveződött, vagy legalább ne jöttek volna vissza ráadást adni. Nem arról van szó, hogy ne nyomták volna jól, de azért valljuk be, a kiterjedt baráti körön kívül a nézők ma este a Petra miatt jöttek, akik fegyelmezettebb szervezés esetén boldogíthattak volna minket még egy-két nóta erejéig.

Mindegy, teljes volt ez így is. Előzetes félelmeim, hogy rock koncert helyett gyülekezetis alkalomra tévedek, hála Istennek nem igazolódtak. Erőteljes, magával sodró, néha könnycsalogató, igazi rock-koncert részese voltam ezen a csütörtök estén! Kérem szépen, ilyen ereje van annak, ha az előadók hiszik is, amiről szóllanak!