Néha nincs idő oldalakat írni egy új anyagról, viszont érdemes megemlíteni. Így álljon itt hét rövidebb lemezkritika a frissen érkezett anyagokról.
Burzum - From The Depths Of Darkness
Számomra derült égből érkezett ez a lemez, ami nem egy új Burzum album, hanem régi nóták újra feljátszva. A dalok nagyrészt a Burzum című self-titled-ről és a Det som engang var-tól származnak. Megmondom őszintén én Varg újabb dolgait jobban szeretem, mint a régieket. A börtönből szabadulás utáni első albuma, a Belus, nagyon, úgy értem NAGYON király! A kedvenc lemezem tőle, a Filosofem után a legjobb! A legutóbbi Fallen valahogy nem fogott meg, valószínűleg csak azért, mert nem merültem el benne elég mélyen. Bármilyen szarul is hangzik, a legfőbb indok amiért az új cuccokat jobb hallgatni, mert hallgatható rajtuk a vokál. Most komolyan, tudja bárki azt mondani a régi lemezekre hogy nem röhejes a vokál? Szereti lehet, de attól még a tény az tény, Varg úgy károg rajta, mintha egy disznót vagy inkább macskát kínoznának. Szépen, idővel, albumról albumra a nevetséges szintről eljutott hallgatható szintre a vokál, mostanra pedig kimondottan jó lett. Ezért is jó hallgatni a régi dalokat új köntösben. Nincs az emberben az a feeling, hogy többet hallgatnám én ezt, ha nem lenne az ének miatt fertelem rossz. A zenéről nem nagyon mondanék semmit, a 20 éve írt nóták a norvég black metal klasszikusai, nagyon jók, így ebben a formában játszva még inkább kötelezőek. Szeretem a re-recording-okat, profibb az egész, pontosan feljátszva, jó hangzással, szóval nekem megéri a max pontot. 5/5
Venom - Fallen Angels
Jómagam sohasem számoltam a Venom-ot az első black metal zenekarnak (nekem az a Bathory). Még ha ők is adták a műfajnak a nevét, mindig is inkább trash metal-t játszottak. Ennek ellenére tengernyi jó nótájuk van a régi időkből (gondoljunk csak az agyon feldolgozott Black Metal-ra), sőt az újabbak között is volt egy két jó (pl. Evil One). Viszont ez az új album, akár csak az előző négy, gőzölgő szarkupac, amira néha rá-rá száll egy légy, de hamar otthagyja fintorogva. Ez az új lemez is unalmas, agyonjátszott, inspiráció nélküli heavy metal. Elég megnézni a számcímeket. Hatásvádász gonosz szövegek (Hail Satanas, Death By The Name, Blackened Blues) mellett ott a Manowar féle metal éltetés (Pedal To The Metal, Punk's Not Dead), de még az ősi idegenek teóriát is bevetik (Annunaki Legacy). Hiába. Komolyan ki hallgatja az új Venom-ot? Mert aki black metalos, az biztos, hogy hozzám hasonlóan inkább tolja a nagyon régi cuccokat. Aki meg heavy metalos az talál száz jobb heavy zenekart mint ők. 2/5
Leviathan - True Traitor, True Whore
Az egyszemélyes amerikai Leviathan zenekar első albuma, a The Tenth Sub Level of Suicide a valaha kiadott egyik leggyűlöletesebb album. Jól emlékszek laikus cimborám mondatára amikor véletlenül meghallotta: “Fúj bazdmeg milyen zene ez?”. Azóta sok anyagot kiadott már a tetoválóként dolgozó Wrest, hol jó, hol kevésbé jó dolgokat. Idén jött a hír, hogy testi sértés és nemi erőszak vádjával börtönbe akarják csukni, a vádak szerint fogva tartotta és tetováló eszközeivel szexuálisan molesztálta barátnőjét. Azóta szabadlábon van, hogy az ügyből mi igaz, azt mi valószínű sohasem tudjuk meg.
Viszont itt van az új album ami (nyilván a történtek hatására) a True Traitor, True Whore címet kapta. Elég jó albumot hozott össze Wrest, igyekezett sok változatos dolgot pakolni a (magához képest) egészen modern hangzású lemezre. Az egyik legjobb nótában, a Brought Up To The Bottom-ban a szokásos rá jellemző szinti mellett tökéletesen odaillő szirénával dobja fel a nótát. A Harlot Rises is fenomenális nóta, a riffeket mintha Blasphemer írta volna, perfekt effektek és hangulatos “torzítatlan” gitár rész. A záró Blood Red And True fasza doom-os darab, persze fekete fémbe öntve! Leginkább Maniac és Kvarforth közös bandájára a Skitliv-re emlékeztet. Szóval nagyon jó anyag, még ha van néhány felehetőbb nóta is. 4,5/5
Terra Tenebrosa - The Tunnels
Ez az anyag nem mai, év eleji, viszont érdemes megemlíteni. Az ismeretlenségbe burkolózó három svéd arc valami igazán különleges zenét hozott össze első albumára. Nehéz kategorizálni. Post Metal? Drone? Vagy simán experimental? Az biztos, hogy a zenéjük nehezen emészthető, szürreális darab. Leginkább misztikus és elvont benyomásokat próbál elérni a hallgatónál, sikeresen. Furcsa, tözsi dobok, elvont, beteg vokál mormogó gitárok, akusztikus pislogások, morajló szinti. Mint egy metal hangszerekkel előadott, nagyon sötét, kaotikus ambient. Ha összességében nehezen is megfogható a muzsika, azért van pár igen emlékezetes, és rögtön fogós téma, pl. a The Mourning Stars 5 hangból álló pőre akusztikus témája. Aki nyitott az ilyen komor, elvont darabokra vagy csak kíváncsi milyen lehet a megzenésítése az alagutatokból feltörő gonosznak, az próbáljon rá az agyagra, én nagyon remélem, hogy fogunk még hallani róluk. 4,5/5
Glorior Belli - The Great Southern Darkness
A mash-up-ok korát éljuk. Stílusok mosódnak össze, több kevesebb sikerrel. Ami tíz éve elképzelhetetlen volt, ma már simán megtörténik. Például, hogy egy francia zenekarról nem tudod megmondani, hogy a southern metal vagy a black metal közül melyik címkét kapja. A Glorior Belli már az előző Meet Us at the Southern Sign albummal letette az alap kövét annak, amit a mostani The Great Southern Darkness-en játszanak (csak én érzek utálást a klasszikus Pantera albumra?). Az ilyen összeolvadásokból jobb esetben különleges dolgok születnek. Ez történik itt is, már a lemez elején, a Secret Ride to Rebellion-ban egymást váltogatják a déli ízű témák a black metal tekerésekkel, szóval nagyon finom a recept. Ráadásul kimondottan jók a témák. A They Call Me Black Devil témáját akár maga Zakk Wylde is írhatta volna. A címadó nóta pedig simán elférne egy Down lemezen, leszámítva a tiszta vokál mellett folyamatosan jelen levő acsarkodást. A Chaos Manifested végén levő zúzda meg egyszerűen perfekt, aki ennek hallatán nem érez késztetés a derékból headbangelésre, az nem metalos. Egy a baj, a srácok jobban jártak ha volna ha kiadnak egy EP-t a jobb nótákkal, mert van itt pár izmosan lapos darab. 4/5
Oranssi Pazuzu - Kosmonument
"Oranssi Pazuzu makes music that invites all the arsonists and smokers to hold hands." Az Oranssi Pazuzu két éve rendesen meglepte a black metal világot. A finnek első, Muukalainen Puhuu albuma olyan volt amit még senki nem hallott előtte. A srácok előző, szürreális rock zenekara sem volt egyszerű eset, de ez? Itt is stílusok összeolvasztásáról van szó, csak ők a pszichedelikus muzsikát (smokers - füvesek) oltották black metal-ba (arsonists - gyújtogatók). Nem a cipőbámulós szarságra kell gondolni, hanem inkább az igazi, csillagok fele tekintő magasztos, trippelős pszihedelikre. Ráadásul sokkal de sokkal jobban, mint azt a Glorior Belli tette a southern-nel. Itt nem arról van szó, hogy egymást váltják vagy egymásra vannak rétegezve a két stílus jegyei, hanem egy teljesen egyedi, új dolog született. Az album sikeréhez hozzájárult, hogy furcsasága ellenére kiváló, tiszta hangzású anyag volt, kerek dalokkal, ahol minden nüasznyi kis effektet hallani lehetett! Sajnos az új albumnál már első hallásra kicsit elszottyan az ember. A tavaly kiadott split-hez hasonlóan itt is kicsit poros a hangzás. Ehhez a zenéhez ez nem illik. Olyan mintha ez az album lenne az első, a felvezető, a próbálkozás, ami az előzőhöz anyaghoz vezet el. Pedig, az előadásra használt eszközök most is ugyanazok, még ha kicsit sötétebb is az eredmény. Ez az anyag is jó, de én nem tudom megbocsátani azt hogy visszafele mennek az előre irány helyett. 4/5
Nunfuckritual - In Bondage To The Serpent
Az zenekart alkotó ismeretlenebb arcok közül rögtön kiemelkedik egy név. Teloch. A megszámlálhatatlan kult black metal zenekarban játszó és vendégeskedő kopasz figura végre saját anyaggal is előrukkolt. A zene viszont közel sem csupán black metal. Inkább misztikus doom metal-nak titulálnám. Tele van súlyos, vánszorgó témákkal az egész album, ráadásul valami igazán morbid hangulattal van átitatva. Kiválóak a témák, és hihetetlen, de itt is megjelennek a Blasphemer-re jellemző gitárharmóniák, már az első nótában, a Theotokos-ban. (Vagy óriási hatással van az ex-Mayhem gitáros a mai black metalra vagy én vagyok annyira belebuzulva, hogy mindenhol őt hallom.) A Komodo Dragon, Mother Queen című nótában a nagy örömömre minden zenekarban vendégeskedő Csihar Attila beteg orgánumait hallhatjuk az 1349 énekes Ravn mellett. Van itt effektekkel telepakolt, szinte drone-os nóta (Christotokos), síri szinti középtempós tuka-tukával (Cursed Virgin, Pregnant Whore) és törzsi dobolós, merengős gonosz idézés (In Bondage To The Serpent). Kiváló album, a norvég szcéna öreg rókái még mindig tudnak egyedi és fajintos zenét játszani.
