December 9-e óta nem voltam koncerten, ami a magamfajta fanatikusban igen erős elvonási tüneteket produkál. Nagyon vártam hát a szombat estét, mert igen ígéretes felhozatallal állt elő a Phoenix. Persze engem az izlandi hősök újbóli eljövetele izgatott leginkább, de előzetesen adtam esélyt a másik két fellépőnek is, ne mondja senki, hogy nem kellően felkészülten lépek a kötelek közé.

Iszonyatos másnaposságtól meggyötörten érkeztem a Dürerbe, kialvatlansággal és tompa aggyal kísérve. Mivel igen korai kezdés volt, amit nem is igen tudtam mire vélni, lévén mégiscsak szombat van, most az egyszer hálát rebegtem az égieknek, mert egy késő éjszakába nyúló happeningnek nem igazán örültem volna. Mire betoppantam a nagyterembe, már az első számát nyomta a Gorgoroth oldalhajtásaként elhíresült Sahg. Bulijuk nem hagyott mély nyomot bennem, de ez nem a zenekar hibája, egyszerűen a zenéjük nem az én világom. Az Audrey Horne-nak milliószor jobban tudtam volna örülni, de pechemre egy nappal a pesti buli előtt szálltak ki a turnéból, hogy aztán némileg átalakulva már Sahg-ként nyomják ezt a sötét, de igen technikás metált vagy nemistudommit...

Rövid átszerelést követően egy igen hangulatos intro hangjaira színpadra lépett a közönség nagy része által várva várt izlandi Sólstafir, és a legutóbbi Svartir Sandar lemezük nyitódalával a Ljós í Stórmi-val belekezdtek 45 perces programjukba. Aki ismeri a zenekart előre tudhatta, hogy ez a rövid idő bőven kevés ebből a csodából, hiszen nótáik amolyan postrockosan vannak felépítve, 8-10 perces átlag hosszúságúak, ezért a hiányérzet a végén szinte borítékolható volt. Ahogy meghallottam az első hangokat, minden kínom a múlté lett. Adrenalin szintem az egekbe szökött és fülig érő mosoly kíséretében bólogattam végig az egész koncertet. A zene, ami a hangfalakból áradt, és tökéletesen betöltötte a Dürer nagytermének minden apró szegletét csak az egyik komponense annak a csodának, amit a Sólstafir képvisel a világ zenei palettáján.

Amilyen összképet nyújt ez a négyes a színpadon, élükön Aðalbjörn "Addi" Tryggvason énekes/gitárossal, az elmesélhetetlen. Ez a cowboy stílus, ötvözve az izlandi temperamentummal egy igen szuggesztív elegyet képezve kényszeríti az embert, hogy a színpadon történtek minden rezdülését figyelemmel kísérje. A második tétel a Svartir Sandar is elképesztő volt, egyszerűen elolvadtam a gyönyörűségtől, és ez cseppet sem túlzás. Hatalmába kerített az az atmoszféra, ami árad a zenéjükből. Ott van benne Izland, ott van benne a rock and roll, tele postmetál elemekkel, és hozzá Addi érdekes éneke, ami anyanyelvén még érdekesebbé teszi az egészet. A harmadik szám nekem kicsit csalódás volt, mert a Fjara talán a lemez legkevésbé katartikus tétele. Értem én, hogy klippes nóta, és mint ilyen, a legismertebb, de a nyári Fekete Zajos bulin sem erőltették a KÖLD dalait, most piszok jól esett volna egy Pale Rider vagy egy She Destroys Again, arról nem is beszélve, hogy a 78 Days In Deserts az A nóta, amivel minden egyes Sólstafir bulinak indulnia kéne. Negyedik tételnek maradt a Masterpiece Of Bitteners egyik slágere. Ez volt az a lemez, ami áttörést jelentett a black metal behatároltságától és szabad folyást engedett annak, ami aztán lemezről lemezre vált egyre erőteljesebbé és karizmatikusabbá. Mint már említettem, ez a 40-45 perc ebből a muzsikából édes kevés. Bolhacsípés, csont a kutyának. Ezzel szemmel láthatólag nem csak én voltam így, szeretném ha legközelebb úgy, mint a Fekete Zajon, teljes műsorral, lehetőleg új albummal a tarsolyban érkezzenek ezek a groteszk izlandi cowboyok. Az egyetlen negatívum, ami talán említésre méltó, hogy Guðmundur Óli Pálmason dobos néha nem volt a helyzet magaslatán. Progresszív témák ide vagy oda, néha azt sem tudta merre van arccal, szerintem csúnyán elintézte a bundáját valami csodaszerrel.

A Long Distance Calling rajongóitól jó előre elnézést kérek, de legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudok semmi pozitívumot írni erről a német (brrrr) poszt/rock brigádról. Pedig drága főszerkesztőm még az új lemezük kritikáját is megpróbálta rám lőcsölni, de valahogy kibekkeltem a koncertig a dolgot, így nem kell kétszer ugyanazt a véleményt leírnom. Ami tömören annyi lenne, hogy ez a produkció, ebben a pokolian erős és sokszínű post/rock felhozatalban, amivel világszerte sújtják a stílus szerelmeseit roppant gyenge, ötlettelen, színtelen, szagtalan, modoros, de úgy is fogalmazhatnám egyszerűen, hogy olyan "németes". Többször nekifutottam, de nem érzetem, Koncerten is bementem, figyeltem, hallgattam, de én ebben nem találtam semmi szórakoztatót. Innen küldöm a gratulációmat annak az okosnak, aki eléjük rakta a Sólstafirt, mert én bizony ha a Long Distance tagja lennék, a Sólstafir bulija láttán az azonnali feloszlás mellett döntöttem volna.

Tisztában vagyok azzal, hogy soraim nem aratnak osztatlan sikert, láttam a közönség soraiban az áhitatos arcokat, hallottam az ovációt, és olyan véleménnyel is találkoztam, hogy "kétszer élveztem el a buli alatt", szóval hangsúlyozom, nem áll szándékomban senkit megbántani, de véleményem szerint a Long Distance Calling messze-messze előrébb tart, mint azt érdemelné. A minimum az lett volna, hogy nem headlinerként érkeznek, akkor talán én is finomabban bánnék a szavakkal, és megértőbben szemléltem volna a produkciót. Arra mindenesetre jó volt a bulijuk, hogy a Sólstafir után visszatérjek a földre, és mihamarabb megcélozzam az ágyamat, és aludjak végre egy nagyot.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT, TOVÁBBI FOTÓK ITT.