Még régen szó volt róla, hogy írjak lemezkritikát vagy bemutatót a RS-nak, akkor visszautasítottam mert úgy érzem a koncert és fesztivál-beszámolók írása jobban fekszik nekem. Most mégis megpróbálkozok vele, de nem fog könnyen menni, mert egy-egy új lemezt nem szoktam részletekbe menően kielemezni a hangzástól a szövegeken át a borítóig, hanem meglehetősen rövidre zárom a dolgot: tetszik vagy nem tetszik. Igen-nem és kész. Ráadásul a zenehallgatás nálam nem azt jelenti, hogy a számítógép hangszórójából csipog az mp3, hanem leülök a hi-fi elé és zenét hallgatok (különösen ha véleményt akarok formálni róla) és ehhez idő kell. Első alkalommal olyan lemezt választottam, amivel könnyebb dolgom lesz, és különben is a suszter maradjon a kaptafánál, ezért esett a választásom az Anthrax feldolgozáslemezére.
Az ilyen feldolgozáslemezekből nagyon jó dolgok is kisülhetnek vagy éppen szörnyűségek is. Meglehetősen vegyes érzelmekkel olvastam a lemezen szereplő feldolgozások címeit. Az Anthrax nem kisebb zenekarok számait dolgozta fel mint a Rush, Thin Lizzy, AC/DC, Journey, Boston és a Cheap Trick. Az első meghallgatás előtt azért ott motoszkált a fejemben, hogy a Rush és a Thin Lizzy azért nagy falat lehet még az Anthrax-nek is, hiszen nem akármilyen zenészek és dalszerzők írták azokat a számokat és ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Scott és társai híján lennének a tehetségnek csak ez bizony rosszul is elsülhet. De ha a Voivod remekül boldogult a Pink Floyd zenéjével akkor az Anthrax zenészei miért ne boldogulnának a kedvenceikkel?
Rögtön nyitásnak az első "nagy falat" a Rush '75-ös klasszikusa az Anthem hallható. Nem mondanám, hogy a dolgok könnyebbik végét fogták meg ezzel, a Rush nem egykönnyen interpretálható vagy feldolgozható zenét játszik, szerintem ezzel bukhatott volna a legnagyobbat az Anthrax az egész lemezen. De nem! Charlie Benante könnyedén játssza Neil Peart komplex dobütemeit, Frank Bello pedig Geddy Lee egyedi basszusfutamait, és amint megszólal Joey Belladonna éneke minden a helyére kerül. Ez bizony telitalálat. Joey erőlködés nélkül tökéletesen imitálja Geddy Lee kicsit orrhangú énekét és a éles-magas hangját. Scott Ian és Robb Caggiano érzéssel nyúltak a gitártémákhoz, nem tépázzák meg a számot, és a szóló hallatán szerintem még Alex Lifeson is elismerően csettintene. Az Anthem után már biztos voltam benne, hogy alaptalan volt minden aggodalmam.
Az AC/DC T.N.T-je szinte ujjgyakorlat, de természetesen ezt is komolyan vették és Joey ebben is nagyot alakít, mintha maga Bon Scott énekelné whiskey-vel edzett hangján, ha valaki nem ismeri az eredetit Joeyt simán el lehetne adni Bon Scottnak, az ay-ay-ay-jal ugyanúgy együtt bólogattam mint amikor az AC/DC játssza, Charlie tökéletesen hozza Phil Rudd pergetésmentes dobolását és Frank basszusgitárja is olyan "koszosan" szól mintha Lp-ről hallgatnám, talán egy kicsit jobban az előtérbe hozták mint Cliff Williams basszusát, de ezt az AB/CD sem csinálhatta volna jobban. Lehet, hogy egy agresszívebb-pörgősebb AC/DC nóta jobb választás lett volna, de gondolom egy klasszikust akartak és az évszám is fontos volt a döntésnél ('75).
A Smokin (Boston '76) valószínűleg a legjobban sikerült az egész lemezen, talán nem túlzok vele ha azt írom, hogy virtuóz lett! Minden a helyén van: ének (ismét), a billentyűfutamok (Fred Mandel-Pink Floyd, Queen, Alice Cooper!) és a Scott/Caggiano páros a gitárhangzásnak köszönhetően még hozzá is tettek valamit ehhez a rockklasszikushoz. Megkockáztatom jobb mint az eredeti, talán nem ütnek agyon a Boston rajongók. A hangzás mindenesetre kifogástalan és Joey falsetto hangja is remek.
A Keep on Runnin' a Journey '81-es Escape albumáról tökéletes hard rock: gyors, lendületes, könnyed szinte magával sodor, a refrén emlékezetes, igazi stadionkoncertre való nóta, nem csodálom ha hatással volt az Anthrax zenészeire. Joey Belladonna itt is elképesztően játszik a hangjával, szinte megtévesztésig hasonlít az eredetire,az egész lemezen itt nyújtja a legjobb formáját! A feldolgozás ugyanolyan könnyed és sodró mint a Journey előadásában de sokkal erőteljesebb, talán ez a lemez csúcspontja (hangulatilag biztosan).
A Cheap Trick ("az amerikai Beatles") nálunk nem örvend akkora ismertségnek és népszerűségnek mint a tengeren túl, de egy amerikai zenekarnak valószínűleg magától értetődő, hogy olyan nagy nevek mellett szerepelnek mint az előző zenekarok. Nem tudom rászolgált-e erre a Cheap Trick, nem ismerem őket és a munkásságukat, de ha az Anthrax-féle verziót összevetem az eredetivel el kell ismernem jól sikerült feldolgozás. Jól "elkapták" az eredeti hangulatát és ültették át a "anthraxbe". Kiemelném Carlie Benante és Frank Bello tökéletes összjátékát amely végig dominál az egész szám alatt.
A másik (szerintem) "nagy falat" a lemezen a Thin Lizzy Jailbreak feldolgozása és be kell vallanom, hogy a Thin Lizzyvel kapcsolatban egy kicsit elfogult vagyok és ez a szám volt az, amelyet ha elszúrnak akkor nem lettem volna egy cseppet sem elnéző, hiába kedvencem az Anthrax! De a Jailbreak kiállja az összehasonlítást az eredetivel és ez a kedvenc számom a lemezről, Charlie játéka óriási, Joey pedig zseniálisan énekel Phil Lynott hangján, a gitárok hozzák a TL-re jellemző vibrálást és hangzást, ráadásul nem akárkit hívtak vendégzenésznek: Phil Campbell (Motörhead) szólózik! Ez tökéletes feldolgozása egy hard rock legendának és szerencsére nem szintén a'76-os TL lemezen szereplő The Boys Are Back in Town-ra esett a választásuk.
Ezen kívül felkerült még a lemezre a Worship Music-ról a Crawl két verzióban, hogy megmutassák az Anthrax "igazi" hangját is. Az Anthraxtól nem szokatlan, hogy feldolgozásokat játszanak, elég csak a legismertebb nótáik között körülnézni: Got the Time (Joe Jackson), Bring the Noise (Public Enemy), Anti-Social (Trust), Friggin' in the Riggin (Sex Pistols), de játszottak Black Sabbath-ot is (Sabbath Bloody Sabbath), a teljes lista több mint 30 (!) feldolgozás, szóval nincs ebben semmi újdonság.
Ez egy jól sikerült feldolgozáslemez, a zenészek a legnagyobb tisztelettel nyúltak a kedvenceik számaihoz és maximálisan visszaadták az eredetiek hangulatát, ugyanakkor nem "anthraxesítették" a nótákat csak a korszerű stúdiótechnika adta lehetőségekkel éltek. A lemez nagyszerű tisztelgés az Anthrax zenészeinek kedvencei előtt, így a rajongók is megismerhetik mely zenekarok inspirálták a fenti zenekarokhoz hasonlóan kultstátuszba emelkedett kedvencüket. A legnagyobb meglepetés Joey Belladonna, aki elképesztő teljesítményt nyújt az egész lemezen, így lehet, hogy kénytelen leszek revideálni korábbi álláspontomat Joeyval kapcsolatban amely szerint kiváló frontember és showman, de John Bush 100X jobb énekes.
Ha élőben is hallanám Thin Lizzyt vagy Bostont énekelni végképp meggyőzne. John Bush és a vele készült lemezek akkor is No1. kedvencek maradnának, de Joey egyenrangúvá emelkedne a szememben. Talán ha összejön a budapesti koncert befér a ráadások közé, szóval hajrá Joey! Az egyetlen negatívum a lemezzel kapcsolatban a rövidsége. Alig 30 perc az egész úgy, hogy kétszer szerepel rajta a Crawl. Inkább még két- három feldolgozás kellett volna helyettük és mondjuk a lemezt a Worship Music mellé csomagolni egy digipackos kiadásban mert így igen nehéz lesz eladni amikor alig vásárolnak CD lemezeket. Ha kíváncsi vagy a többi dalra is kattints ide.
