Úgy gondolom, hogy húsvét bekövetkeztével aktuálisan írok a For Today legújabb kislemezéről,  igaz a kiadvány nem  teljes, mert a hanganyaghoz érkezik egy DVD is a héten. A For Today azon kevés metalcore zenekarok közé tartozik, aminek - kezdetleges hangzása ellenére - az első albuma a kedvencem. Igazából lényeges változások nem történtek azóta, csak a dalok jobban meg voltak írva, komplexebbek voltak. A 2010-es Breaker, illetve a tavalyi Immortal dalai összemosódnak a breakdown-özönöktől, a hangzás viszont mostanra lett igazán jó, és a tökéletesített tiszta éneklős refrének is feldobják a zenei összképet. Összegzésképpen - mielőtt rátérnék a Preavailer-re - a For Today, mégha az előírt metalcore képviselője is, minden lemezével tud olyat mutatni, amiért visszatérő vendég a zenelejátszóban. 

Bár az Immortal óta egy év sem telt, a folytatás már megérkezett, ezért az első gondolatom az volt, hogy nem kevés-e a csapatnak ennyi idő valami új kiadásához? Külön nehézségnek tűnhet, hogy a zenekarban új tag tölti be a gitáros szerepét. A lemez hallgatása előtt, és az előzetes Crown of Thorns-szal együtt inkább néhány dalra számítottam, ami az előző lemezre is felkerülhetett volna, nem pedig valami újra, és nem is tévedtem nagyot. A Prevailer a From Zion-nal egyből a dolgok közepébe vág, egy  igen hatásos  intróval, ami egyre hangosodik, kisebb tekerés a gitáron, és Mattie Montgomery az arcunkba üvölti a témát, ami végig követi az EP-t, és ha már a témáról van szó, a dalszövegek olyan érzést keltenek, mintha az előző albumokból ollózták volna össze. Ezúttal mind a 4 dal refrénjében van tiszta ének, de nem mindenhol sikerült eltalálniuk ezt. A Crown of Thorns-ban és a Flesh and Blood-ban nagyon jót tesz a zenének és teljesen passzol bele a clean, viszont a másik két dalban  elég erőltetett, mintha muszáj lett volna beletenni.

A szónoklás most sem maradhatott el, amit a From Zion-ban hallhatunk mindjárt az EP elején. A tavalyi lemezen volt egy ilyen a My Confession című számban, de ez nagyon jó elem, erőt, lendületet ad a zenének. Ami a gitártémákat illeti, Sam Penner megfelelt. Szerintem nem keletkezett a hallgató számára semmiféle űr, amit az előző gitáros távozása okozott volna, az új tag szépen hozta elődjéhez hasonló témákat, egy kicsit hiányzott egy jó sodró tapping téma, mint amilyen a Foundation-ben volt. Az album csúcspontja az Immortal albumról származó  Fearless akusztikus hangszerelésben. Nagyon kellemesen feldolgozták, lényegében egy popszámot csináltak belőle az igényesebb fajtából, simán többször hallgatható. Azért remélem, ha összejön egy nagylemeznyi anyaguk, szánnak időt a kisebb részletekre, amitől igazán jó lehet egy korong ebben a viszonylag könnyen kimeríthető műfajban.