Nagyjából egy éve ilyenkor írtam a Candlemass utolsó albumáról, amit kissé leszóltam és kaptam is érte a pofámra. Most egy másik nagy múltú doom legenda dobta be a törölközőt és pörget egy utolsót és ismét én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy interpretáljam munkájukat. A Cathedral április végén megjelenő búcsúlemeze The Last Spire címmel látta meg a napvilágot és fejezi be Lee Dorrian bandája közel negyed évszázados munkásságát.

Ami első hallásra szembetűnő (ezt a képzavart…), hogy valami hihetetlenül faék egyszerűségű doom dörren meg a lemezen.

Nyoma nincs az elmúlt két albumon hallgató kísérletezgetésnek és újító szándéknak. Igazából a zenekar első albumának a megidézése ez a lemez, hiszen az ott hallható pőre és vad doom metál köszön vissza a közel egy órányi zene minden egyes percén. A bevezetőként is szolgáló Entrance to Hell és a The Last Laugh kivételével mindegyik dal hat perc feletti, mint egy tényleg vérbeli doom lemezen: nyomasztóan hosszú és ólomsúlyú "riff-rengeteg" minden nótában. Az Entrance To Hell hárompercnyi kántálása („bring out your head”) nyitja a zenekar utolsó óráját. A több mint tizenegy perces Pallbearer lassú málházása vonul végig a hallgatón, a disszonáns énekével folyamatosan fenntartva a figyelmet. A Cathedral Of The Damned „felgyorsítja” a tempót, legalábbis a többihez képest. Nem rossz kis nóta. Ahogy a Tower of Silence sem, sőt talán a legjobb a lemezen.

A következő két hasonszőrű dal, az Infestation Of Grey Death és a An Observation ugyanazt a lassú, mázsás és nyomasztó temetői hangulatot varázsolja elénk, bár az An Observation második felében hallható 70-es évekre jellemző orgona futam eléggé megtöri ezt a hangulatot. Az eredeti, bónusz dal nélküli verzió utolsó tétele a This Body, Thy Tomb sok változást nem hoz a korábban hallottakhoz képest.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a búcsúlemezt, akkor azt mondanám, hogy nyers. Sallang és mindenféle díszítés nélküli oldschool, merev doom. Ha valaki a pályájuk elejei stílusukat szerette, akkor nekik alapvetés és gyöngyszem ez a lemez, akik az experimentálisabb verzióját szerették a zenekarnak, ők kicsit csalódottabbak lesznek, de mindenképpen helyénvaló lezárása ez a lemez egy életműnek.