8 éves publikáló (és lassan 12 éves aktív) pályafutása talán tetőpontján jelentkezik 5. albumával az idén június 18.-án a PECSÁba is ellátogatott dán keménylegény brigád, a VOLBEAT. És milyen jól teszik. Ugyanis zenéjükben olyan, közel tökéletes eleggyé keveredik a klasszikus, néha komolyan elsötétülő heavy metal, a modern rádióbarát metal, a country és a rock’n’roll, amire majd’ minden egyes, minden értelemben „élő” zenét kicsit is szerető jóember izomból kezd bólogatni, belőtt hajú teddyboytól betonkemény metálface-eken át a középkelet hazai kovbojaiig.

Az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies az év egyik legmeghatározóbb „könnyebb” metal albuma.

...Hisz változatos, lüktető tempójú, kiváló kitekintésekkel mindenféle zenei helyszínre, olyan kellemesen hatásvadász toposzokkal, mint az akasztófa árnyéka, apu-meghalt-a-háborúban-de-szeretem, országút menti sírkertek vagy a Volt Egyszer Egy Vadnyugat kb. összes ismert díszlete. Az album nem perfekt ugyan, remélem, ez még nem „a végső Volbeat”, de komoly viszonyítási pontot tettek le a globális színtér elé, és nagyon magas mérce elé állították magukat is. Mert pontosan így kell stadionrockot csinálni az új évezredben.

Az albumról átfogóan annyit: érezni egy nagyon minimális, egyenes irányú, várható fejlődést az eddigiekhez (különösen az eme album előzményének tekinthető, ezt meg mégsem előző Guitar Gangsters & Cadillac Bloodhoz) képest. Semmi lényeges újítást nem tettek hozzá, de a Volbeat kőbe foglalta a maga egyéni hangzását – ami, bár még nem egészen kiérett, de biztos, hogy bomba egy recept. Engem zavart a „metálos” keverés: kevesebb tapaszhangú lábdobbal és árnyalatnyival magasabb basszustartománnyal kellemes döngölést, lüktető erőt lehetett volna tenni a számok alá, és az anno nemzetközi berobbanást jelentő Sad Man’s Toungehoz hasonló hangzást. Az albumnak átgondolt építkezése, íve van, és sose megy teljesen lassúba, se szupergyors darálásba át, mindig a középtempó határán egyensúlyoz, ami könnyen emészthetővé teszi a hallgatási élményt. Rob Caggiano, az Anthrax legendás gitárosa csatlakozott hozzájuk; épp nem magamutogató igényességgel kidolgozott szólói remekül passzolnak a számokba, viszont néha túl karcossá és kissé vágtázóssá válik a játéka – szerencsére sosem eléggé ahhoz, hogy ne legyen élvezhetetlen a dal, de a tökéletes beilleszkedés szerintem a következő lemez feladata lesz. Anders Kjolholm diszkréten tolja a pattogós basszalapokat és (méltatlanul hátrakevert) vokálokat, de kap alkalmat ő is csillogtatni tudását egy-egy rövidke kiállásban. Jon Larsen dobjátéka külön dicséretet érdemel: nagyon egyszerű, rockabillyre, hard rockra hajazó témákat bolondít meg ötletes váltásokkal és pergő duplázó-kísérettel; ő tartja igazán egyben a zenekart. Végül Michael Poulsenről is szót kell ejtenünk… aki az ideális frontember! Orgánuma átmenet Elvis Presley és James Hetfield között, mégis sajátos, zengő és dallamos; gitár-, néha bendzsójátéka, hangulatos dalszövegei és előadói karizmája teszik bele a jenkiséget és a rock’n’rollt a Volbeatbe. (Egyedüli hiányossága talán a nagyon hasonló énektémák, a majdnem végig ugyanazon 1,5 oktáv használata, de ennyin igazán felülemelkedhetünk.)

- Megjöttek a' uccazenészek igazgatóúr, na hova küggyem őket?  
- NAGY-SZÍN-PAD! NAGY-SZÍN-PAD!

Maga a cím is tekinthető koncepciózusnak: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies… Szóval eleve valami sötétre és westernesre számíthatunk, mint eddig! Nagyon helyes, épp ez az a szféra, ahol a Volbeat még nem próbálta ki eléggé magát szerény véleményem szerint. A lemez indítása elhúzódik, darabosan indul, mint egy túl alacsony sebességbe tett rozsdás fekete hot rod, amin érzed, hogy menne már a segged alatt, de még tartod, még tartod…  Nagyon hangulatos, Desperadós kis intro a country-orkesztrás Let’s Shake Some Dust, ami után – sajnos különösebb átkötés nélkül, számomra kicsit sántán – be is indul a Pearl Hart. A számok szépek, fülbemászóak, van bennük dög, de számomra sokat elvesz a magasra kevert hangzás, nincs bennük meg a döngölés, aláfestés-szerű lesz az egész, kb. a The Nameless One cizellált refrénjéig. Erősen ajánlom otthoni hangfalrendszeren a basszusgomb csutkára tekerését, hatalmas lesz a minőségbeli javulás… E dalban kezdenek igazán felkavarodni a dolgok, ama drámai, hosszú bridgel… a Dead But Rising aztán végre berántja a tomboldát, igazi modern gatyába rázott heavy metal nóta ez, egyszerű de nagyszerű. Akinek eddigre nem derült ki: Michaelék kiválóak slágerírásban, a dallamok java hetekre bent ragad a fülünkben, amennyiben tudunk elég ideig figyelni a néha elnyújtottnak ható számokra. Említette, hogy majdnem dupla album lett az OG&SL, 27 számmal, míg végül inkább lekarcsúsították és kidolgozták a nótákat, főleg Rob tanácsára. Emberes tett volt, és szükséges is: ez a 14 szám is sokaknak már uncsi lesz. Nekem épp elfogadhatónak számít, mert sok rövid kis átkötés, nüanszok, egy kitartott hang itt, egy röpke leállás ott mutatják, mennyi részletfaragás van benne; sőt érzékelek egyfajta építkezést is az albumon. A számok nem folynak olyan szépen egymásba, de a szándék már jelen van, teljesen jó lesz ez! - legközelebbre. Így csak nem rossz.

Viszont élőben, mint itt a kénköves PECSÁban... hűűűűbammeg.

Sajna a Cape of Our Hero idejére sem rándul be a daragép, eddigre letettem a komoly odaverésről, cserébe viszont kaptunk egy igazán szép, szentimentális számot, szokatlan témaválasztással (apa-fia kapcsolat, gyász, kapaszkodás az emlékbe). Ennyit erről. Mert jött a King Diamonddal közös Room 24, a bőgőzsepis csomag repült a PECSÁba, és leesett az állam... Ez még mindig Volbeat? Nem kezdődött valami durva, újhullámos Mercyful Fate nóta helyette? Annyira a régi rossz horror-rockos időket idézi a feszes tempó, a sok rémisztő dalmenet, a kísértetkórus… A szám önmagában kiváló, az albumról erősen kilóg, de a nagy egészet nézve befér ez is, a vendégszereplés kiválóan szól. A zenekar és King közösen írták a számot, és hatott a sírszag: fel is ébresztett a kemény bólogatásos szendergésemből. Bár fenntartom, King énekelhetett volna többet... Az ezt követő The Hangman’s Body Count az album egyik legerősebb száma, a westernes introra VÉGRE kellő erejű, kérlelhetetlen headbeat-alapanyag üt be mint a másnap, Mike pedig az akasztófáról bosszúért nyögve lemászó élőhalottról regél, akinek a holló szolgál szemeként… Caggiano szenzációs 2(!!!) szólóblokkot írt bele, itt hallatszik igazán, honnan jött a legény, és szinte progba hajlik a nóta, mire visszakapcsol a herelengető alapba; majd a lassabb, slide-os outro… perfekt. Bár minden számuk ilyen lenne. Mindenképp ez 2 dal az album egyik csúcspontja: bíráló kísértethegy a kőkemény síkságon.

A Young The Giant szám eredeti poppunk vidámságát megőrizve szól Volbeatese tolmácsolásban, egyszerűen mosolyog az ember, amíg hallgatja: biz’, így kell jó feldolgozást csinálni. Az ezt követő Lola Montez is a feelgood élt viszi tovább, már egy kis akusztikus gitárral is kiegészülve; a lemez végre innentől megy magától előre! Alig hallható a basszus ciripelése, de az üresjáratokban, mikor nem a vezértémát viszi Anders, kirajzolódik a menetek cizelláltsága. Caggiano itt is tol egy korrekt kis szóló-bridge blokkot, nyugodtan kijelenthetjük, hogy kiállásaival még egy nagy pluszpontot hozzátett a Volbeat-összélményhez. Majd jön Black Bart, kérlelhetetlenül, mit jön! bevágtat… az album legütősebb számával és guszta slideokkal. Elképzelni se tudok jobb aláfestést egy rockkocsmai verekedésre, amennyiben a barátibb, nem a b*sszunk-szét-mindent-eszelősen fajtáról beszélünk, és persze jenki fenségterületen.

Adj címet a képnek kommentben!
(De komolyan, nekem az Awesome!-on túl más nem ugrik be.)

Sarah Blackwooddal (Creepshow, Walk Off The Earth) közösen énekelték és írták a The Lonesome Ridert. Szexi, táncoltatós, nagybőgővel (profin!) megtámogatott dal ez is, a legjobban ez idézte bennem egy balhéra váró vadnyugati bár, majd onnan való elügetés hangulatát… (Viszont egy megjegyezhetetlen nevű, borzalmas eurotrash-slágerre emlékeztet a refrén... arra, hogy It's my life, oh oo-oo-oh,, de valami kísértetiesen... Lehet, ez csak az én hülyeségem, de nem tudom kiverni a fejemből…) Mellékesen: Lady Pearl, Black Bart, Lola Montez, Doc Holliday mind valós, legendás törvényenkívüliek voltak a vadnyugaton, az ő sztorijaik lettek emitt megénekelve. A nagyobb fókusz a western-környezeten és a borongós él behozatala vizuálisan és dalvilágban is határozottabb karaktert adnak az albumnak, mint bármely más eddigi Volbeat-műnek, jól megfogták, merre van, ahol még tudnak újat adni. Van töltelékszámunk-rockballadánk is: ez a The Sinner Is You. Na jó, egy kis fennköltség akad benne, a refrén jó utánénekelhető, pláne stadionkörnyezetben, de határozottan ő itt a filler.

Doc Holliday az egyik legjobb szám a lemezen még úgy is, hogy a záróakkord felvezetése. Siránkozós nyújtások, bendzsó & duplázó kombó, ami irgalmatlan nagy zúzásba torkollik, csak hogy a bendzsó visszatérjen a baljós refrénben. Ha nem lett volna foglalt már, nyugodtan adhatták volna neki a Cowboys From Hell címet is. A Panterás kemény arcot vágós bólogatóreflexet maradéktalanul beindítja. Michael rockabillys ritmusban köpködi a szöveget, nagyon jól áll neki, mikor szívfacsaró, magasan szárnyaló daltémák helyett így tesz. Rob megint felteszi rá a koronát változatos, férfias szólójával. A végére egyszerű alapvetés fogalmazódott meg bennem: bendzsós metált akarok…

Az Our Loved Ones az egész albumra oly jellemző western-hangszerparkos (itt Morriconét sejtető szájharmonikás), hangulatos kis intro után egy kimértebb szeletelésbe fordul, egy bánatosabb búcsúszámba. A dalszövegbe írt egyszerű, de őszinte érzelem (mennyit kell elviselnünk a hiányzó szeretteinkért?) sokat emel a dalon. A menetrendszerű Caggiano-szóló után azért hiába minden búskomorság, ember legyen a csizmájában, aki meg tudja állni, hogy ne nyújtson egy zippót az égbe. Szép búcsúzás ez, végső tisztelgés Michael apja emléke előtt (aki már emlegetve volt többször is az album során), és ígéret a szeretteknek, hogy hazaérünk a viharok után.

Itt jönne a bonus disc, amit a limitált CD pakkban kap a szerencsés rajongó. És amit VEGYÉL MEG, ahogy tudsz. Az album egyes számaira és 90's évfordulós Metallicára erősen hajazó Ecotone c. nóta, a Lola Montez szájharmonikás és még faszább hangszerelésű alternatív verziója, a korábbi 7 Shots és Evelyn koncerten, és az utóbbi demója van rajta. Igen, eléggé egymásra dobált pakk... De az extra számok, és pláne az élő felvételek, mindent megérnek. A Volbeat igazi élő zenekar. Ez a 2 koncertfelvétel annyira elsöprő erejű volt, mint az egész album se, szeretetteljességgel, spontaneitással, rajongókkal eldumálgatással, és egyetlen fals hang, csúszás nélkül. Szóval, tudjátok, mit kell tenni, mit kell venni...

...EZT.

Végeredményben ez egy tudatosan változatosságra, kidolgozottságra törekvő album lett a zenekartól, csupa slágergyanús dallal, egy másik bandára elég country-hangszer felvonultatásával és kurta, príma szólókkal. Igaz, darabos, igaz, nem töretlen, igaz még lehet ez változatosabb is, lehet ez lüktetőbb, elevenebb is, és sokkal több lehetőség rejlik műfajkeverékükben… De mindez nem vesz el a lemez élvezeti értékéből sokat. Az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies talán a VOLBEAT eddigi legjobb albuma, és példaértékként állhat a kortárs, „lágyabb” metált játszó bandák előtt igényesség, zenei sokszínűség és érzelmi horderő szempontjából egyaránt. Innen a következő lépés vagy rocktörténeti mérföldkő, vagy fejingatós visszaesés lehet csak - már most nagy erőkkel várom...

Addig is, amíg ideér, poroljuk csak le azt a pár Elvis meg Johnny Cash lemezt, ahogy Michael is akarná!

~

Exkluzív interjúnk Michael Poulsennel itt:
http://rockstation.blog.hu/2013/06/25/valora_valt_western_almok_michael_poulsen_volbeat_exkluziv_interju

Írta: Nemes Márk (/ Ambrose)