Elfogult vagyok a Poisonblack-kel kapcsolatban és ez Ville Laihiala-nak, illetve a Sentenced-nek köszönhető, mely igencsak nagy hatással volt rám az ezredforduló környékén. Majd annak feloszlása után fordultam a Poisonblack felé, ám az első lemezek melodeath/gótikus stílusa ugyan közel áll hozzám és nem is voltak rosszak, de valami mégiscsak hiányzott, így azok középszerűek lettek. Az idei Poisonblack lemez, Lyijy készítésekor viszont valami homokszem került a gépezetbe.
De ez a homokszem nem megakasztotta a lendületet inkább csak érdessé, piszkossá tette a hangzást és ez az, ami kellett egy jó kis rock n’ roll lemezhez! A témák maradtak a melodeath vonalon, de Ville hangja az életkornak (és a whiskey-nek) köszönhetően még egy kicsit karcosabbá vált az elmúlt években és ennek eredményeképp egy baromi jó kis gótikus dirty rock albumot kaptunk az arcunkba.
Kemény, lendületes és hitelesen mocskos dalokkal indul a lemez, felütésképpen a Home is Where the Sty is nyitja a sort, amihez kellően tapló videó is készült, de valahogy ez is tetszik. Ahogy az ezt követő három dal is: nincsenek bonyolult és összetett témák, mégis a gitárszólók jól ülnek a helyükön, a dalokra egészen jól megmozdul az ember lába és a feje, különösen a Down the Ashes Rain és a The Absentee középtempóira. A The Flavor of the Month tekerése inkább az első dalt mintázza.
A kicsit kötelező szagú lírát az ötös Maybe Life is Not for Everyone dalban kapjuk, és akár megy ez 2013-ban, akár nem, nekem azért bejön. Ezt szerettem a melodeath nótákban mindig is: ha fáj. E rövid kitekintés után csapjunk újra a lecsóba. Elég ébresztő jellege van a Death by the Blues-nak az előző után, felér egy pofonnal. Kicsit talán sablonos, nagyjából egyetlen riffre van felhúzva az egész dal, kicsikét soványka, még ha lendületes is. A The Halfway Bar ismét egy málházósabb dal, több érzés és dög van benne, mint az előzőben.
Ezen a ponton úgy tűnik, mintha az egyetlen fegyver az lenne az albumon, hogy a lassabb és a húzós tekerős dalokat váltogatják. Néha pedig beszórnak egy balladát. Tényleg egy kicsit hamar kiismerhetővé válnak ezek a „cselek”. A meglepetés kedvéért aztán jön a „B-oldal” balladája, a Them Walls, amely mély, tele fájdalommal, marja is az ember lelkét rendesen, de sajnos mégsem túl emlékezetes, ahogy a Blackholehead sem, semmitmondóan középszerű, ráadásul már hallottunk ennél jobb tekeréseket az albumon, meggyőződésem szerint nem is kellett volna helyet szánni neki. Valamiért a középtempós és súlyosabb dalok ütnek szépen nagyot, mint az előre borítékolhatóan érkező Pull the Trigger, bár kissé elvesz az élményből, hogy szinte egyben koppintották ide az The Absentee kezdő gitártémáját. A lemez végére még befért egy viszonylag hosszabb érzelgősebb, gitártépősebb nóta, az Elämän Kevät, ami egészen hatásos befejezése a majd’ egy órányi lemeznek
A Lyijy (~ólom) a Poisonblack talán legjobban sikerült lemeze a negatívumok (azért nincs belőle olyan sok) ellenére is. Ezzel dirty rockos feeling becsempészésével egy új szín került a zenébe és ez pont elegendő volt ahhoz, hogy túlnőjön az előző albumokon. Ville hangja ércesebb, mint korábban, ez jó pont, a gitárszólók jól szólnak, de egy fokkal lehetnének „lélekölőbbek”, mint amilyen anno Miika Tenkula játéka volt (ez utóbbi talán igazságtalan Ville-re nézve), a hangulatra viszont panasz nem lehet, remek dalok jó kis atmoszférát teremtenek.
