Az 1997-ben alakult Throwdown pályafutása sok siker és legalább annyi buktató után ért addig, hogy a januárban kiadott új – szám szerint hetedik – albumon csak két állandó tagra zsugorodott a banda, hiszen azt Dave Peters énekes és Mark Mitchell basszusgitáros alkotják. Na jó, a lemezt azért nem ketten játszották fel, hanem ebben segítségükre volt a Bleeding Through-t is megjárt Dave Nassie gitáros és a My Chemical Romance-ből ismert Jarrod Alexander dobos (élőben a Demon Hunter dobosa Tim "Yogi" Watts segíti majd őket).
Ilyen előjelek után sok jót nem igazán lehetett várni a straight edge szellemiségét magán hordozó HC/punk, groove metal gépezettől. Éppen ezért hat üdítő meglepetésként az albumon hallható fél óra (!) muzsika, ami olyan szinten dühös, kegyelmet nem ismerő, melyet már nagyon régen lehetett hallani.
Ehhez biztosan hozzájárulnak a zenekarral mostanában történt dolgok, de biztosan vastagon benne van a keze Chris "Zeuss" Harris producernek is, aki egészen harapós soundot kreállt az Intolerance-re. A hol a HC és punk pattogására, hol a Pantera nyersességére építő muzsika atomokra szedi az embert éppen ezért hiába a fél óra játékidő, azt kell mondanom, hogy éppen elég ebből a pusztításból.
Dave Peters ügy üvölti, hörgi végig az albumot, mintha minimum el akarná harapni valakinek a torkát, mégsem válik unalmassá a dolog, mert a zenei körítés kellően változatos a málházós riffeléstől (Born and Buried Alone, Defend With Violence) a dühösen menetelő HC/Punk/Thrash-en át (Fight Or Die, Avow, Without Weakness), egészen a Pantera-s szaggatásig (Borrowed Time, Suffer Conquer, Cut Away) terjed.
Januárban talán baromság ilyet mondani, de majdnem biztos, hogy az év egyik kellemes meglepetése a Throwdown új albuma. Csak reménykedni lehet benne, hogy a zenekar életében kicsit nyugalmasabb időszak következik, viszont azt kívánjuk, hogy abból az őserőből, mely ezt az albumot jellemzi az elejétől a végéig, azért ne vegyenek vissza.
