A jelenkor egyik legizgalmasabb underground metal alakulata, a norvég Leprous – az idei év egyik kiemelkedő alkotása, a The Congregation album is hozzájuk fűződik – két honfitárs formációval vágott neki aktuális Európa-turnéjának, és útjaink szerencsés módon keresztezték egymást.

A főbanda dobosát és beugró gitárosát is felsorakoztató Rendezvous Point, illetve a Sphere (nem összetévesztendő az azonos nevű lengyel csapattal) simán hozta a megbízható koncertzenekaroktól elvárható teljesítményt, a profi kiállásra és hangszeres munkára egyaránt komoly hangsúlyt helyeztek, egyedi vagy rendkívüli dolgokat viszont nem hallhattunk tőlük. Előbbi billentyűvel is bőven színezett progresszív muzsikát játszik, különleges ismertetőik a virgonc basszusgitáros csaj, Gunn-Hilde Erstad és a színpadi előadóként szuggesztív, ám énekesként inkább csak átlagos frontember, Geirmund Hansen. Utóbbi legfőbb hatásai között hallhatóan ott van a Meshuggah és a Fear Factory, de a refrénekben náluk a dallamos ének dominál Isak Haugan üvöltését ellensúlyozandó, és Marius Strand gitárosnak jól is mennek a melodikus témák. A műsor közepére azonban kezdtem túlságosan kiszámíthatónak érezni a számokat. Habár maradandó élményt egyik társaság sem nyújtott, a korrekt klubbandák szintjét azért bőven megütik.

A megjelenésre az Einar Solberg énekes-billentyűs vezette Leprous is rendesen ad. A feketébe öltözött brigád láttán máris mindenki tisztában van azzal, hogy itt valami nagyon koncepciózusnak kell jönnie. A szépen megkomponált, sejtelmes fények és a vetítés végképp megerősít ebben a tudatban. Majd a zenekar belekezd. Kimért mozgással, de teljes átéléssel és kíméletlen pontossággal játszik. Solberg széles karmozdulatokkal kíséri felkavaró dallamait, már amikor a billentyűzés közben megteheti, mindemellett pedig a stúdiófelvételeket jellemző tisztasággal és kifejezőerővel énekel. Ezáltal az ember tekintete szinte végig elsősorban őt követi, a többieket csak másodlagosan.

A dalok gyors egymásutánban, többnyire szünet nélkül és minimális konferálás kíséretében zúdultak ránk. A cél nem a Leprous eddigi közel tizenöt évének és négy lemezének részletes áttekintése volt, a szett több mint felét a The Congregation anyaga tette ki. Ilyen mély és nyomasztó zenéből – amely még úgy is roppant súlyos, hogy abszolút nem a végletekig betorzított gitárokra és brutális riffekre épül! – hetvenöt perc eleve tömény dózisnak mondható. A helyi közönség azonban nem pusztán vette a lapot, de a ráadást is kikövetelte, méghozzá stílusosan, koreografált módon: a Leprous logóban látható rovart ábrázoló képeket emeltek a fejük fölé a lyoniak, egy emberként. Viszonzásul a csapat az egyik leghosszabb szerzeményét, a Forced Entry-t (a Bilateral albumról) nyomta le.

A nagyméretű képernyőkön különböző kisfilmek váltották egymást nótánként. Hol a természet bizonyos jelenségeit, hol a tökéletességre törekvő ember és az általa létrehozott mesterséges, perfekcionizmust hirdető, ám tökéletlen és múlandó létformát jelenítették meg e kis alkotások, nem konkrétan „kimondva”, azaz láttatva, hanem inkább sugallva dolgokat, tehát sokat bízva a befogadó fantáziájára.

Ha Solberg és társai képesek lesznek az eddigi kemény és tudatos munkát ugyanezen a színvonalon folytatni – márpedig miért ne lennének? –, akkor legközelebb akár kétszer ekkora termekben is felléphetnének (mintegy háromszáz fő befogadására alkalmas, háromnegyedéig megtelt termet képzeljünk most el). No, és a következő körből már talán Magyarország sem fog kimaradni.

A fotók nem a helyszínen készültek.