A "teljesalbumos" turnék mostanában nagyon népszerűek lettek, a lehető legtöbb zenekar előkapja egy-egy régebbi klasszikusát, hogy azokat faltól-falig, az első hangtól az utolsóig jól megmutassa a koncertre elzarándokoló nagyközönségnek. A legutóbbi, ami elérte hazánkat, a Cavalera-tesók Roots turnéja volt, a legközelebbi pedig a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas kanyarja lesz, ha jól matekozok, de inkább lássuk, hogy mi történt ezen a kvázi minifesztivállá duzzasztott estén!

Jó dolog a nosztalgia, hiszen főleg az ilyen eseményeknél vissza-visszatérnek az album megjelenésekor rajtunk uralkodó érzelmek, hangulatok, színek-szagok, emlékek, satöbbi. Jó, persze az Ill Ninonak nem volt akkora hatása az egyetemes rockzenei világra, mint a fent említett két klasszikus lemeznek, de az vitathatatlan, hogy a Revolution / Revolución album képében egy több, mint remekbe szabott latino/groove korong született meg a 2000-es évek elején.

De kezdjük az egészet az elején, hiszen ahogy Viliricsi kolléga is írta anno, érdemes úgy ellátogatni egy koncertre, hogy az előzenekarokra is jusson idő, mert kincset találhat az ember fia. Még ha sok úgynevezett kincset nem is rejtett az este, a két főzenekar előtti három horda igencsak alkalmas volt a bemelegítésre. Rögtön kezdésként az önmagukat industrial hard rockként definiáló Madlife lépett a deszkákra. Ha mást nem, a "ki esett fel egy este a legtöbbször" díjat mindenképp átnyújthatjuk az énekesnek, ugyanis kb. minden második dalban vízszintes közeli állapotra verte magát. Ha ez része volt a koncepciónak, akkor elnézést kérek, nekem annyira nem jött át. De a zene az nem volt rossz! Nem azt mondom, hogy rohanni fogok a boltba a friss CD-jükért, de bemelegítésnek megfelelt. Hol döngölt a zene, hol inkább az elektronikával átitatott dallamok operáltak... Röviden: kezdésnek nagyon jók voltak, a minőségre nem lehetett panasz.

Az utánuk következő Incite egy kicsit meredekebb vizekről evezett el hozzánk, ugyanis az arizonai kvartett egy pogó-pozitív death közeli csépléssel igazította meg a jelenlévők arcbőrét. A hangulatra itt sem lehetett panasz, az énekesük folyamatosan hergelte a közönséget (nem is egylemezes bandáról van szó), a dalok sütöttek, ráadásul már a headbangek és moshpitek is be-beröffentek az amcsik produkciója alatt. Ha lehet mondani, ők voltak az este legkeményebb része.  Abszolút megérte megnézni őket még ha a hangosítás (ez a fétisem, de egy koncert ugyan miről szóljon?) kicsit doboz volt egész este.

A harmadikként fellépő ausztrál XtortYa rap/nu metalja már kicsit közelebb állt az Ill Ninoéhoz, de csak egy kicsit. A rapes elemeket és többszólamú énekeket hatásvadász riffekkel és nagyívű refrénekkel keverő déliek is rendesen megmozgatták a közönséget, szerencsére ekkorra már volt is kit (az össznézőszám mellesleg, ahogy elnéztem kb. 2/3 ház lehetett). Itt már a fények is jobban be lettek pöccintve, a hangerőt is érezhetően fentebb tekerték, csak néha el-eltűnt a hangszerekről a hangerő. Akárhogy is, ügyes zenét játszottak a srácok, abszolút pozitív csalódás voltak, mert az első dalnál még nem igazán értettem, hogy "mizu". De aztán összeállt a kép.

Aztán végre elérkeztünk a két "nagy" közül az elsőhöz, az Ektomorfhoz. Remélem, kishazánk fiait senkinek sem kell bemutatni, legalábbis nem a metalzenét hallgató közönségnek. Persze, mindenkinek megvan róluk a véleménye, én pl. nagyon szeretem a muzsikát, amit Farkas Zotyáék adagolnak. Igazi zúzós, mocskos, döngölős koncertzene, amire nem lehet nem headbangelni. A setlist, ahogy elnéztem a többi helyszín dallistáját, a magyar közönség részére kicsit meg lett toldva, ugyanis mi megkaptuk a Testvérdalt és a Nem Engedemet, amivel valószínűleg a kinti népek' nem nagyon tudtak volna mit kezdeni. A koncert amúgy a legutóbbi nagylemez, az Aggressor négy tételével, a címadóval, a Move Onnal, a Holocausttal és a Cannibal Corpse torok Corpsegrinderrel felvett Evil By Naturerel indult, amit aztán a fent említett két dalon kívül olyan klasszikusok követtek, mint a Fuck You All, a Show Your Fist, az I Know Them, a Black Flag, a Gypsy és persze az Outcast. A hangkép itt sem volt tiszta, de mivel ez egy jó értelemben vett mocsok zene, így talán annyira nem is volt bántó. Zotyáék már másodjára bizonyították nekem, hogy érdemes őket megnézni, abszolút fasza koncertzenekarról van szó, akiknél a set alatt szó szerint oda-vissza áramlik (mit áramlik, ömlik) az energia. Nekem minden kétséget kizárólag ők voltak az este csúcspontja.

De miért nem az Ill Nino? Hiszen ők voltak a húzónév, a főzenekar, az ünnepelt. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a hangzást itt is nagyon elrontották, az ütőshangszerek túlzottan elől voltak a húrosokhoz képest (a gitárokat és a basszust  sokszor szó szerint nem lehetett hallani), az ének pedig túl hangos volt. A második ok szintén az énekhez köthető, ráadásul egy olyan dologhoz, amit még normális hangosítással is nehezen lehetett volna elfedni. Mégpedig azt, hogy Cristian Machado énekes iszonyat hamis volt! Az egy dolog, hogy láthatóan enervált volt, a háta közepére sem kívánta a bulit (a többi tag azért rendesen kitett magáért, nekik jár a pacsi), de még az énekrészeket is indokolatlan mértékben elspórolta, kb. elmaxcavalerázta az egészet. Ha meg ugye énekelt, azt is baromi hamisan, a hörgéseknél pedig sokszor pontatlan volt. Pedig egy nagyon jó lemez interpretálásáról lett volna szó, a Revolution / Revolución hemzseg a bitang erős tételektől, amiket szépen, a korongon lévő sorrendben meg is kaptunk, ráadásként pedig két másik dalt, a második lemezes How Can I Live-et és a harmadik albumos This Is Wart hallhatta a nagyközönség. Kár, hogy Mr. Machado nem volt a toppon. De ahogy említettem, a többieket dicséret illeti, a lehetőségeikhez mérten belakták a színpadot (főleg a Bruno Mars-effektusos basszer, Lazaro Pina), ráadásul a játék is, már amennyit ki lehetett hallani, pontos, precíz, mégis élő volt.

Summa summarum, ez egy tipikusan olyan este lett végül, aminél a főzenekart sajnos lepipálta némelyik előzenekar, legalábbis az Ektomorf simán lealázta az Ill Ninot, akik a frontember pontatlansága és látható kedvtelensége miatt egyáltalán nem tűntek úgy, mint akikért érdemes lenne nagyobb összegű pénzt kiadni. Pedig a hangszeresek tényleg ott voltak a toppon, de mint tudjuk, ha az énekesnél nincs valami rendben, az általában megpecsételi a produkció milyenségét. Mindenesetre örülök, hogy ott voltam, abszolút megérte ellátogatni a Barba Negrába. Peace!

/Az Ill Nino képek nem a helyszínen készültek/