Joe Bonamassa egy kifejezést biztos nem vett még fel a szótárába, vagy ha mégis, akkor azt egyáltalán nem szereti alkalmazni: nyugodtan ülni a hátsóján. A bátran a blues rock királyának is nevezhető gitármester a nyári budapesti koncert után kiadta a legfrissebb nagylemezét, melynek pár dalát már Pesten is hallhattuk, így könnyen fel lehet vele idézni a buli dögös, seggrázós hangulatát.

Szar kedved van és kellene valami, hogy felvidítson? Vagy éppen jó kedved van és ropnád valami minőségire? Akkor ennél az albumnál ideálisabb választásod nem is lehetne! De tényleg! Már a koncerten is nehezen álltam meg, hogy ne kezdjem el ropni, pedig amennyire én táncolni szoktam... Szerencsére nem volt ott ismerősöm, így nem fogtam neki, azért a magányos őrült szerepét köszönöm, inkább nem vállalom magamra, de sokszor benne volt a lábamban a boogie, ha értitek, mire gondolok.

Ha nagyon akarnánk, még valami jó hangulatú élőzenés táncmuzsikának is lehetne mondani a Redemption dalcsokrát, amiben tényleg annyi feeling van, amennyit csak bele lehet préselni egy műanyag korongba. A rengeteg téma közé megannyi improvizatív jellegű, persze előre megkomponált részlet is kerül, mindent kisajtolnak, ami csak belefér az adott dalba. Ennek ellenére, még úgy is, hogy minden hangszer megkapja a maga helyét, sem tűnnek igazán hosszúnak a dalok, pedig itt aztán tényleg négy-hat perces tételekről beszélgetünk, annál pedig kell kakaó, hogy ne üljön le. Nem fog, egy percre sem! Nem teszi meg nekünk ezt a szívességet! Legalábbis ha nem egyben akarjuk lehúzni az albumot, de erről picit később.

Még előtte azért le szeretném írni, hogy minden dal egy külön érzést fest le, de általában a pozitív skálából. Ha összességében nézzük, el tudnám képzelni, hogy egy kellemesen meleg napon bepattintom magam egy cabrioba, benyomom a lejátszóba a Redemptiont és nekivágok valami tipikusan USA-hangulatú útszakasznak. Van egy jó értelemben vett Amerika-íze az anyagnak. Nem az a hivalkodó, seggfej amerikai, hanem a feelinges, hangulatos, érzelmes, az az igazi, szerethető, tudjátok! Az a "hatvanhatos utas" érzés, de nem a régi fajtából.

Szóval a töménység. Ez lenne az egyetlen dolog, hogy ha egy hibát lehetne felróni az anyagnak. Azaz, hogy nagyon hosszú. Persze, így rajongóbarát, ha már adott a CD-n a hely, legyen kihasználva jó része, de bő egy órát végighallgatni nagyon nehéz. Meg lehetne engedni magunknak a kényelmet, hogy csak a háttérben szóljon, annak is tökéletes, de ez annál igényesebb alkotás, mint hogy ennyire tiszteletlenül bánjunk vele. Kell neki a figyelem, hiszen nagyon sok munka és érzés van benne, de végigseggelni ennyi időt a mostanában rohanáshoz szokott világban nem feltétlen könnyű, ennek ellenére hálás feladat.

Mindenesetre bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki vevő a minőségi gitárzenére, aki nem veti meg, ha a zenéből érzések is áradnak. Annak, aki nem bánja azt, hogy ha akaratlanul is el kezd táncolni a muzsikára, de ha arra rest, akkor is jobb híján a lábával beindul az ütemre. Mert egy olyan adag érzés van ebben az albumban, amit persze élőben lehet a legjobban átadni, de amíg nem jön újra erre a Mester, addig itt van nekünk a Redemption, egy tökéletes lenyomata egy kifogyhatatlan elme munkásságnak. Meg persze a millió másik Bonamassa-érdekeltségű korong, csak győzzük erővel!