Szűk 11 év telt el azóta, hogy a Hellacopters lezavarta búcsúturnéját, majd csendben feloszlott. A Rock & Roll Is Dead lemez után ezen még csodálkozni sem tudtam. Vannak zenekarok, akik felismerik, ha eljött a vég, én sem éreztem bennük még egy kimagasló lemezt, viszont a zenei élet elképzelhetetlen Nicke Andersson nélkül, aki nem sokáig maradt tétlen, életre hívta az Imperial State Electricet. Évente adtak ki lemezeket, rendszeresen turnéztak, többször is volt alkalmam megnézni a Beatles - revival zenekart, majd elérkezett 2016.
A Supershitty to the Max album a 20. évébe lépett, és ez kiváló alkalmat kínált arra, hogy összerántsák az eredeti felállást Dregenestűl - akivel a Hella az első 3 évét lenyomta - és elvállaljanak pár fesztivál fellépést, és pár hazai klubbulit. Nem nagyon értettem, hogy Robert "Strangen" Dahlquist gitárost, aki mégiscsak szerves részét képezte a bandának, miért maradt a kispadon, de jött 2017, amikor is Strangen elhunyt. Ekkor már sejteni lehetett, hogy bármi is történik eztán, már sosem lesz a Hellacopters ugyanaz a zenekar. Ha nagyon szigorú akarok lenni, mondhatnám azt is, hogy pofátlanság volt ezek után valaha is színpadra állniuk, de azért Kenny, Nicke és Robert Eriksson dobos és Anders Linström billentyűs is alaptagok, Dregen pedig alapító gitáros, szóval erkölcsileg elég szilárd alapokon nyugszik ez a re-unionkodás.
Menet közben azért még kiszállt Kenny Hakansson basszer, aki számomra a legcoolabb tagja volt a bandának. Őt ideiglenesen Sammy Yaffa pótolta, aki olyan zenekarokban pengette a négyhúrost, mint a Hanoi Rocks vagy a New York Dolls, így a folytonosság azért megmaradt, de véglegesítve nem ő, hanem az Imperial State Electricben tettestárs, Dolf DeBorst lett. Tehát Strangen halott, Kenny kiszállt, a show viszont must go on, és a hazai klubbulik, és nemzetközi fesztiválok után a csapat végre rászánta magát, hogy rövid európai kiruccanás keretében megmutassák magukat annak a közegnek, ahová valójában valók: végre klubturnéra indultak. Ennek első állomása volt Barcelona, ahol garantáltan van hangulat, így szülinapos szerelmemmel bevettük a várost, és 11 év után újra megnéztük életünk meghatározó zenekarát, a Hellacopterst.
A Razzmatazz klub tömve, péntek lévén a hangulat is több fokkal melegebb, mint egy átlagos kedden, nagyon úgy tűnik, hogy ez tényleg csak a zenekaron múlik, mennyire képes kimaxolni a hely és a tömeg együttes potenciálját. Megmondom őszintén, hogy hónapok óta erre várok. Nem sok aktív zenekar létezik a földön, amire jobban vágynék a Hellacoptersnél. Nekem ők ikonok, a modern kori rock&roll zene földi helytartói. Hiába nem hiszek a reunionokban, hiába fújtam rájuk a fesztiválfellépések miatt, elképesztően vágytam már erre a pillanatra. Ahogy az intro után szétvált a függöny, és a banda belekezdett a Hopeless Case-be, totálisan megszűnt a külvilág. Dregent sokan ki nem állhatják, kezdve a megjelenésétől a Backyard Babies pokolba juttatásán át a színpadi manírjai miatt, nekem úgy tűnt, hogy 100%-ig éli ezt az egész cirkuszt, és abszolút egyenrangú társa volt Nickének, miközben full energiával nyomták a legendás dalokat. Carry Me Home, You Are Nothin', Born Broke, sorjáztak a himnuszok, de kellett egy kis idő, amíg a zenekar és a közönség teljes mértékben egymásra talált. Én az első pillanattól eggyé váltam az univerzummal, de az össznépi mulatási a Toys and Flavorstől indult be teljes gőzzel. Nem tudom miért, ekkor már a buli fele lement, de onnantól olyan fieszta hangulat uralkodott, hogy visszagondolva is átjár a libabőr. Nick Royal képtelen megkopni, öregedni. Úgy néz ki a faszi, mint 20 éve, úgy fekszik - kel a gitárjával, mint 20 éve. Matz a dobok mögött ugyanolyan precizitással üt, mint tette azt eddig bármikor. Dolf feltűnésmentesen, de a történések centrumában teszi hozzá a magáét, vokáljai pedig tiszták és erőteljesek. A másik nagy kedvencem Anders, a billentyűk korlátlan ura. Elmaradhatatlan satyijában és napszemüvege mögé rejtve klimpírozza a magáét, tökéletsen, mint mindig. Az egész tökéletes: mint mindig. Az elmaradhatatlan Soulseller, az ikonikus By the Grace of God, ami akkora megasláger, hogy minden céllövöldében ennek kéne szólnia, amikor a csajodnak le akarod szedni a duplapálcás gagyi napszemcsit, a ráadás (Gotta Get Some Action) Now! mind - mind egy szempillantásnak tűnt csak. A 21 nóta igencsak tisztességesnek mondható, mégis olyan hamar lement, hogy azóta is csak céltalanul bolyongok a külvilágban, és várom, hogy a szünet után folytatódjon. Megkaptunk sok elmaradhatatlan dalt, de a nagyja a tarsolyban maradt. Volt pár üresjárat, de már 2008-ban is voltak gondok a tempóval, így nem csoda, ha ennyi év után is igénylik a szusszanást, én pedig boldog vagyok, ha ezeket az arcokat láthatom, hallhatom zenélni, játszanak bármit.
Az egyetlen negatívum, hogy ebbe a 21 dalba belefért az I'm In the Band, aminek megszületnie sem szabadott volna soha, de ha már világra jött, gyorsan be kellett volna vágni egy árvaházba egy lakatlan szigeten. Ami viszont ezen felül történt, az számomra az év legörömtelibb eseményévé tette a barcelonai péntek estét. Iszonyatosan kemény nyár elé nézünk, hiszen 20 év után jön a Neurosis, ráadásul egy YOB társaságában, lesz Sumac, Dropkick, Thou, OM, és még az ördög tudja mennyi kiváló banda, de a Neurosist leszámítva, akiket majd' minden évben látok, a Hellacopters egyértelműen már májusban az év koncertje volt. Ha ezt Strangen látta a mennyekből, egész biztosan bevágta magát terpeszbe, és léggitárjával mosolyogva pengette a húrokat. Nélküle nem ugyanaz, de a dalokban tovább él, emléke megmarad örökre. A Hellacopters pedig továbbra is a bolygó legjobb rock&roll zenekara!
(Egy teljes High Visibility - Payin' the Dues turnét a Holdig kísérnék)
