A belga Rebel’s End két antwerpeni black metal muzsikus hobbi projektje, ahol a srácok dirty rock/metal keveréket játszanak. Láttunk már ilyet nagyobb nevektől is, a Dimmu Borgir frontembere ugyanis jó ideje hasonló játékot űz a Chrome Divisionben, de a Marduk főnöke, Morgan is punk-oskodott már a Devils Whorehouse soraiban. Szóval; nincs új a nap alatt. Ezzel a mondattal akár el is intézhetném a Rebel’s End lemezét, feltehetően a négyes tagjai sem orrolnának meg emiatt, hiszen tőlük aztán távol áll mindenféle kísérletezgetés, a saját határok tágításáról nem is beszélve.

A Sign To The Devil (a címből kitűnően ördögimádatukat a stílusváltást követően sem tudták levetkőzni) a zenekar második nagylemeze. Az első korong nálam kimaradt, így a Rebel’s End képében jómagam egy új versenyzőt köszönthettem a metal széles horizontján. A szeptember végén megjelent tíz dalos, intróval és outróval keretbe foglalt lemez egy csuklóból kirázott stílusgyakorlat. Itt és most nyers fémzenéről van tehát szó, melyben éppúgy jelen van a rockos jelleg, ahogy a punkos hatások is folyton tetten érhetők, a mérleg pedig ezek között dalonként, említésre méltó kilengések nélkül jobbra-balra billeg. A borítókép tehát kissé félrevezető lehet, mivel a front láttán, a korong elindítása előtt inkább egy újabb okkult retro heavy metal csapat képe rajzolódhatna ki előttünk, mintsem egy mocskos riffekkel operáló rock/metal egyvelegben gondolkodó bandáé; bár a promo fotóról azért gyanút foghatunk, hiszen azon egy kvázi The Wildhearts tribute banda feszít.

A Sign To The Devil összes szerzeménye ugyanazon a Motörheades, közepesen gyors tempón pörög, időnként tehát egy kis mocskos rock érkezik az egyik oldalról, egy adagnyi punk pedig a másik irányból. A srácok valószínűleg negyedóránként tudnának írni további tucatnyi ehhez hasonló dalt, a riffek ugyanis az AC/DC, a Motörhead, illetve a Krokus katalógusából bármikor lehívhatók, díszítésekre, finomhangolásokra, netán nem várt fordulatokra pedig a belgáktól senki se számítson. Ha valamihez hasonlítanom kellene a Rebel’s End muzsikáját, elsőre talán az ausztrál AC/DC epigon Airbourne neve ugrana be, de leginkább mégis egy alapra vett, kicsontozott The Wildhearts nyomhatná ezeket a sztenderdeket. A Blood From A Stone elején kapunk ugyan egy árnyalatnyi líraiságot, de a belgák hamar átváltanak a megszokott punkos dirty rockba.

A negyven perces lemez egy baráti sörözés tökéletes aláfestő zenéje lehet, melyet ha a The Wildheartsszal indítunk, és az Airbourne-nal folytatunk, a negyedik-ötödik korsó után már bátran válthatunk akár a Rebel’s End-re is! A belgák a maguk műfajában hozzák a kötelezőt, azt pedig nagyvonalúan most ne rójuk a terhükre, hogy ez a stílus nem az egyéni ambíciók melegágya.