Monte Conner neve ugyan ma már nem forog a köztudatban, de aki a '90-es években eszmélt a szélsőségesebb metal zenékre, bizonyára emlékszik az emberünkre. A Roadrunner kiadó fejéről már a '80-as évek végén is olyan sztorik forogtak közszájon, melyek mára legendákká váltak. Gondoljunk csak arra, hogy Connert miként győzte meg a Braziliából menetrendszerinti járattal érkezett, a metal szaknyelv kivételével zéró angoltudással rendelkező Max Cavalera a Sepultura szerződtetéséről, vagy épp a Glen Bentonnal folytatott "tárgyalás"-ára.
Az 1980-ban New Yorkban indított kiadó a '90-es évek közepén lényegében egymaga tartotta kézben az extrém metal gyeplőjét, hiszen a Pantera és a Slayer kivételével mindenki Roadrunneres volt, aki számított. A már emlegetett Sepultura mellett a kiadó bizalmát élvezte a Machine Head, a Biohazard és a Fear Factory mellett a floridai death metal színtér krémje (Suffocation, Obituary, Deicide), majd az évtized végén a Slipknottal bankot robbantottak.
A Nickelback révén pedig a mainstreamben is megvetették a lábukat. A kiadó, illetve annak feje 2005-ben, az alapítás negyedszázados jubileuma alkalmából gondolt egy merészet, és egy addig és azóta is példa nélküli vállalkozást vezényelt le. Roadrunner United néven négy dalszerzőjüket, a Machine Head-es Robb Flynnt, az épp feljövőben lévő Trivium gitáros/énekest, Matt Heafyt, a csúcson tartó Slipknot ütősét, Joey Jordisont és a karrierje zenitjén addigra már túljutott Fear Factory gitáros/dalszerzőjét Dino Cazarest állították csatasorba.
A küldetés pedig a dalszerzés mellett az volt, hogy a teamek vezetői, vagy ahogy akkoriban nevezték őket, a csapatkapitányok különféle, a kiadóhoz köthető muzsikusok bevonásával egy-egy nótára szóló alkalmi formációkat hozzanak össze. A feladat már így, leírva sem tűnik egyszerűnek, a négy figura azonban olyannyira odatette magát, hogy még ma is érdemes felemlegetnünk ezt a formabontó válogatáslemezt/gyűjteményt. Ma már nehéz lenne utánamenni, hogy a négy dalkovács részben a fiókból dolgozott-e, vagy kizárólag új ötletekkel álltak elő.
A végeredmény meglepően egységes képet mutat, a zenei rész legalábbis – főszabály szerint – a korszellemnek megfelelően elővezetett modern metal. Az énekesek persze árnyalják a képet, ebből a szempontból elsősorban a King Diamond által előadott In The Fire lett rendhagyó. A dán mesterre nem igazán jellemzők az ilyen-olyan vendégszereplések, de ebben a Heafy által jegyzett és gitárszólókkal csurig pakolt nótában a modern zenei alapokra is hozza mindenkori önmagát. A másik meglepő darab a Roads című nóta, mely az egyetlen a lemezen, amit nem a fenti négyes tagjai, hanem a Type O Negative billentyűse, Josh Silver jegyez szerzőként, és a vokálokat az Opeth főnöke vezeti elő. Nem állítom, hogy az összes dal topkategóriás, egy ennyire sok irányból érkezett anyag, mint egész természetesen nem elégíthet ki minden hallgatói igényt. Nekem ugyan csak a Glassjaw frontember, Daryl Palumbo által énekelt No Way Outot nem sikerült megkedvelnem, épp a vokáltémák miatt, de simán elképzelhető, hogy az extrém metal vonalról közelítő hallgatóknak meg a már emlegetett Roads vagy a záró Enemy Of The State lesz/volt sok. Terjedelmi okokból most nincs lehetőség az összes közreműködő felsorolására, de külön meg kell említeni Peter Steele és Paul Gray nevét, azaz azokat a muzsikusokat, akik a néhai Joey Jordisonhoz hasonlóan már nincsenek köztünk. A meghívottak a zenei részeket az egyes dalszerzők felügyelete mellett rögzítették, a vokálok túlnyomó többsége pedig az énekesek házi stúdióiban lett felvéve. A több tucatnyi közreműködő ellenére azonban a korong meglepően egységesen szól, a keverés ugyanis javarészt Colin Richardson és Andy Sneap érdeme.
Monte Conner azonban nem állt meg a tizennyolc dalos lemeznél, logisztikai rémálomként ugyanis 2005. december 15-én a new yorki Nokia Theaterben színpadra állt a Roadrunner United csapatának egy része, kiegészülve többek között olyan vendégekkel, mint Ville Valo, Andreas Kisser vagy Tim „Ripper” Owens. A harminckilenc muzsikus pedig épp negyedszáz dalt vezetett elő a kiadó által jegyzett slágerek közül, kiegészítve azokat négy, a feldolgozás lemezen megjelent tétellel (Tired ’N Lonely, The Dagger, The End és The Rich Man), illetve a S.O.D.: March Of The S.O.D. című örökzöldjével.
A koncerten olyan klasszikusok hangzottak el, mint a Davidian, a Replica, a Surfacing és a (Sic), illetve a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr, hogy csak a négy dalszerző saját zenekarát emlegessem fel. A programba ezek mellett bekerültek Sepultura, Stone Sour, Obituary, Biohazard vagy Life Of Agony alapvetések is. A koncert anyaga 2008-ban DVD-n jelent meg, a felvétel pedig néhány hete önálló kiadványként végre (dupla) CD formátumot is kapott.
A metal – mint sokan állítjuk – alapvetően album-műfaj, nem a válogatások, gyűjtemények terepe. Manapság már szinte csak az underground kiadók letölhetővé tett dalgyűjteményei, illetve a külföldi írott sajtó mellékletei azok, melyek válogatásoknak nevezhetők. A ’90-es években azonban több fontos, nehezen megkerülhető gyűjtemény is megjelent, gondoljunk csak olyan filmzenékre, mint a Judgement Night, a Last Action Hero, vagy a Spawn, netán a Nativity In Black című Black Sabbath tribute-ra, esetleg a nu metalos Loud Rocks-ra. Az ezredforduló utáni évekből azonban én csak egy olyan kompilációt tudok említeni, ami valóban megkerülhetetlen. Ez pedig a címben szereplő The All-Star Sessions. Ha pedig már ismered a stúdióalbumot, ideje nekiesni a koncertanyagnak is, ugyanis manapság élő lemezekből sem állunk különösebben fényesen!
