Alig akarom elhinni, hogy már harminc éve annak, hogy mindannyian elindultunk a sivatagba. Ez az utazás, ami azóta is tart, hol rövidebb, hol hosszabb ideig, de az egészen biztos, hogyha egyszer részt vettél rajta, akkor újra vissza fogsz térni. Ünnepeljük együtt a Kyuss legendás, Welcome To Sky Valley albumát.
Már itt le kell szögeznem egy fontos dolgot. Egy interjúban olvastam, még réges-régen, hogy az egyik zenekari tag, azt nyilatkozta, hogy a Wretch az igazából, szerinte csak egy demó, nem teljes értékű album. Mivel ezt egy zenekari tag mondta, így én anno kész tényként kezeltem, és innentől kezdve számomra, a zenekar csak három albumot hozott ki. Ezért fura volt vissza olvasni korábbi kritikákat, hogy ez a harmadik lemez. De ez csak az én meglátásom. Ellenben az már mindannyiunkra tartozik, hogy valamiért ebből az időszakból kevés infó maradt fent, így konkrétan az interneten kutakodva, semmit se találtam. Persze a nagy általánosságok kivételével, hogy Sky Valley az a hely, ahová a srácok kijártak generátor partyzni, illetve, hogy a fiatal Brant a lemez kiadása után azért hagyta el a zenekart, mert túl gyorsan nőt számára a banda, nem bírta az ezzel járó nyomást. Mondjuk ez egy sokkal jobb megoldás, mint fegyvert ragadni, vagy a keményebb cuccokhoz nyúlni, hogy lerombold az imázsodat. Magyarán szólva, Brantet ezért marhára tudom tisztelni, még akkor is, ha az azóta lenyomott munkássága nem érint meg annyira, mint a Kyussos. Sajnos információk hiányában, nem marad más, mint az én meglátásom, hogy 2024-ben miért is annyira jó még mindig ez a lemez.
Ha nem érzed a hangulatot a Gardenia első húsz másodpercében, akkor igazából ne is próbálkozz a lemezzel, sőt…. Az egész műfajt nem neked találták ki. Véleményem szerint, a mai stoner zenekarok kilencvenkilenc százaléka ölne azért, hogy így szólaljon meg, ahogy ez a lemez elindul. Garcia éneke pedig visszafogottan alapozza meg azt a hipnotikus utazást, amiben részünk lesz. A dal alap riffjét tanítani kellene, Homme egyszerűen egy zseni, iszonyatosan nagy kár, hogy nem sikerült a srácokkal elsimítania a problémákat, amikor újra összeálltak az arcok. Nem hiába hivatkozik rengeteg nagy prog-rock zenekar is a Kyuss-ra, mint inspiráció. Gondolom volt a srácokban jócskán ez meg az, de ilyen zenét nem is tudom, hogy tiszta elmével tudtak volna-e készíteni. Az Asteroid, halkan lágyan kezd el monotonan dörmögni a fülesben, hogy aztán szétverje a dobhártyádat a dal vége felé. Tudom, hogy a Yawning Man a műfaj megalapítója, de amit a srácok elszállós, hangszínezésekkel meg tudtak valósítani, arra a YM soha nem volt képes ilyen szinten. A Supa Scoopa and Mighty Scoop legalább akkora legenda, mint maguk a generátor partyk. Garcia olyat énekel benne, amit tanítani kellene, nem mellesleg ez még hulla részegen is megy neki, hiba nélkül! Igazán ebben a dalban érzi azt az ember, hogy mennyire is fontos ebben a műfajban, hogy a hangszerek együtt lélegezzenek. Nem, nem csak a dob és a basszus, itt a gitárnak is iszonyatosan fontos, hogy együtt mozogjon a ritmus szekcióval. A dal végén található kiállás pedig egy remek megoldása annak, hogy a hallgatót teljesen összezavarjuk, hogy ne tudjuk merre is van a dal vége.
A 100° -ben biztos vagyok, hogy egy korábbról megmaradt szerzemény, ami egy kis ráncfelvarráson ment át. Az biztos, hogy John éneke régen nem ilyen volt erre a dalra, mivel a dal egyszerűségét nézve, sokkal finomabbra csiszolt. Azt is meg merem kockáztatni, hogy a zenekar ezt a dalt szánta a régi rajongóknak, hiszen egy az egyben hasonlít a Green Machine-ra, de! De közben a szólójával már előre mutat a One Inch Man-re. A Space Cadet, az én egyik kedvenc dalom a Kyuss életműben. Az örök kedvencem az Apothecaries' Weight, de az akusztikus gitárok, a bongó totál magába bolondítja az embert. Garcia pedig rendkívüli módon érzi a hét perces dalnál, hogy hova kell ének és hová nem. Így pedig remekül felvezeti a zenekar egyik, ha nem a legnagyobb slágerét, a Demon Cleanert. Aki hasonló körökből jön, mint én, vagy zenél az biztos, hogy megtanulta ezt a dalt egy-egy hangszeren eljátszani. Homme gitárhangzása egyszerűen frenetikus, a játéka pedig kifogástalan. Itt minden annyira klappol, annyira szépen építkezik a dal, hogy a rock-metal enciklopédiában is helyet kellene kapnia, hogy kell ezt csinálni.
Hihetetlen a számomra, hogy fiatal, húszas éveik elején járó, sivatagi suhancok ilyen muzsikát tudtak csinálni. Ezt az érzést erősíti tovább bennem az Odyssey is. Ami egy gyorsabb, lendületes szerzemény, pont jól jön a lassabb dal után. Felébreszti a hallgatót a totális katapultálás állapotából. A Conan Troutman számomra megint csak a korai időket idézi. Amikor lendület volt, mocsok volt és nem voltak még ennyire képzettek a srácok. Az N.O. egy feldolgozás dal, amivel az Across the River előtt tisztelegnek, de simán megállja a helyét, mint saját dal is. Az albumot a Whitewater/ Lick Doo kettőse zárja. A Whitewater remek zárása az albumnak, amiben egy erőteljes hurrikánt hoznak létre a srácok. Egy zenei hurrikánt, ami a pszichedélia segítségével még egyszer ledönt a lábadról. Fogós verse-ék és totálisan agyszétcsapós refrén. Aztán persze nem maradhat el az albumzáró baromság sem, mint korábban a Yeah esetében.
Nehéz időszak közepén talált meg megint ez az album, de annyi inspirációval tud szolgálni, amire kevés anyag képes. Ezért is gondolom azt, hogy egy meglehetősen jelentős és minden korszak számára fontos lemezt rakott le harminc éve a Kyuss. Kár, hogy idejekorán abbahagyták.
