Új kiadvánnyal jelentkezett a LeBrock nevű brit synthwave duó. A Gone középlemez mindössze 5 dalt rejt negyed órában, mégis úgy éreztem, legalább egy rövid ismertető erejéig érdemes a figyelemre.
A Gone EP a digitális kor terméke, mind a tartalom, mind a formátum tekintetében. A tartalmat már a műfaj behatárolja: a synthwave zenék alapjait többnyire "gépesített" eszközök adják, esetünkben a gitár az egyetlen hagyományos hangszer. Ami a formátumot illeti, elég nagy a kavarodás. A Gone a zenekar szerint EP, a Spotify szerint album, miközben a rajta levő 5 dalból mindössze kettő új. Mielőtt az ortodox metálosok nekiállnak bezzegrégenezni, csak szólok, hogy a Sabaton pont ugyanezt játssza a kéthavonta elpotyogtatott, 1-2 új dalt tartalmazó EP-kkel. A LeBrock legutóbbi teljes albuma a 2021-es Fuse volt, azzal nincs átfedés, ne is rugózzunk többet a formátum kérdésén, térjünk át a dalokra!
A nyitó Running Wild viszonylag gitárgazdag szerzemény, leginkább a Bon Jovi és az Erasure keverékeként írható le - bár elismerem, ezzel nem biztos, hogy mindenki érdeklődését felcsigáztam. Shaun Phillips hangját elsőre szokni kell, de a dallamai gyorsan elűzik minden kételyünket. A Chemistry egy diszkósabb darab, hívhatjuk akár cyberpunk szerelmes dalnak is. Én továbbra sem értem, hogy a két ember közti zsezsgést miért kémiának hívjuk, mondjuk még mindig jobban hangzik, mint a Számviteli Ismeretek II, hehe. A See Me-ben elég jól elrejtették a gitárt, ez a legkevésbé rockos téma - nyilván ez pont addig érdekel minket, amíg el nem érünk a refrénig. Aki a synthwave zsáner rezdüléseivel fekszik és kel, annak eddig tartott az ismétlő lecke, jöhet a két újdonság.
A Can't Breathe a legerősebb dal a mostani merítésből, a refrénje kiradírozhatatlan. Nem is kell elindítanom, elég csak rágondolnom, és a belső magnó már játssza is. Meglepő módon a szövege minden, csak nem limonádé, egy stresszes, nyomasztó helyzetet mutat be, abban fuldoklik a hősünk. Aki nem hallja ki, vagy nem olvas utána, az mit sem sejtve énekli a zuhany alatt, hogy "nem kapok levegőt," hiszen maga a dal - mondani sem kell - tökéletes dallamos rock/AOR sláger. Ilyet tényleg nem tud akárki.
Végül a címadó zárja a sort, amiben hallok egy kis The Night Flight Orchestra lüktetést. Amúgy ez sem vidám dal, szóval nem erre fogunk vonatozni a következő házibuliban - bár, ki tudja... Még egy gitárszóló is került bele, majd utána hirtelen vége lesz, ahogy a lemeznek is. Gyorsan eltelik az a negyed óra, ha jó a társaság, és hát igen, ebből még többet szeretnénk.
Ha nem vagy beoltva dallamok ellen, akkor ki ne hagyd a Gone-t. A rock felől nézve különleges zene, kétségen felül minőségi, és garantálom, hogy két hallgatás után akut dallamtapadásod lesz. Azt gondolom, a lényeg úgyis az, hogy milyen a dalszerzői munka. Ha nem jók a dalok, a fene megette az egészet, ha meg igen, akkor lehet beszélgetni hangzásról, mondanivalóról meg hasonlókról. Michael Meadows billentyűs-gitáros és Shaun Phillips énekes kezei közül most 5 hibátlan dal került ki. Hogy mikor lesz rendes nagylemez, vagy újabb itt-ott elejtett dalok, még nem tudjuk, most ennyivel kell beérnünk.
