RockStation

Swallow The Sun | Avatarium @ Barba Negra, 2023. május 01.

A fájdalom ünnepe

2023. május 09. - Árposz

sts2.jpg

Előre bejelentem, hogy elfogult vagyok, ha a Swallow the Sun-ról van szó. Erre a zenekarra egy szívettépően fájdalmas, mégis éltető csodaként - és mint alkotó nem titkoltan, évek óta elsődleges inspirációként - tekintek. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy sokakkal ellentétben, én nem a Tabán és a sör-virsli kombó miatt vártam annyira a Május elsejét…

Mediterrán paradoxon  

Az este egy csodálatos képzavarral indult.  Az Itáliából érkező, márciusban megjelent The Loss Of Beauty című albumát túráztató Shores Of Null egy olyan masszív, fojtogatóan “Ködös Albion” esszenciát zúdított az időben érkezőkre, mintha egy dohos Nyugat-yorkshirei pince ajtaja tárult volna fel előttünk, mely mögött a korai My Dying Bride emlékezete mumifikálódott.

Ötletem sincs, hogy mediterrán vidéken milyen spórából fejlődhetett ki egy ilyen kellemesen komor, korai kilencvenes évek legfájdalmasabb emlékeit idéző zenekar, de hálás vagyok a szélnek, ami egy évtizeddel ezelőtt dél felé fújta azt. 

A gót / doom metal műfajt preferáló hallgatóság számára kifejezetten ajánlott csemege, a csodálatos Swallow the Sun elé pedig tökéletesen illő felvezetés.

son.jpg

Deep Sabbath

A nagyjából háromnegyedéig megtelt Barba Negra kék sátor látogatóinak jelentős része legalább annyira, ha nem jobban várta a “special guest” titulussal illetett svéd Avatarium szertartását, mint a headliner színpadra lépését. Személy szerint nem ezt a tábort erősítettem, sőt töredelmesen bevallom, hogy a név ismeretén túl idáig ez az egyébként határozottan szimpatikus csapat elkerülte a figyelmemet.

avatarium2.jpg

A zenekart egy évtizeddel ezelőtt, sokadik projektjeként a legendás doom zenekar,  Candlemass elsőszámú dalszerzője, a basszusgitáros Leif Edling alapította, aki később betegség miatt kényszerült a háttérbe vonulni. Ám úgy tűnik sikerült valami igazán maradandót életre hívni, hisz az Avatarium, bár zenéjében már több mint fél évszázada élő gyökerekből táplálkozik, mégis létrejött egy teljesen egyedi és ma már erősen kuriózumnak számító aura. 

A zenei alapok a kezdeti csapásirányt jelentő doom vonalból mára már inkább a hardrock felé hajlanak, ám a csodálatos hangi adottságokkal megáldott Jennie-Ann Smith énekes / front-hölgy a társai által hozott professzionális zenei háttérhez valami olyan nehezen körülírható pluszt tesz hozzá ami az összképet teljesen egyedivé varázsolja. 

avatarium.jpg

A hetvenes évek esszenciális doom-rock muzsikáját hozták el nekünk jelenkori tálalásban. Ami nagyon misztikus, kicsit hippi és első hallásra kifejezetten furcsa. A koncert utolsó harmadáig nem sikerült elhelyeznem magamban mindazt amit láttam és hallottam. A zenekar egésze egy igen súlyos alapot hoz, amiben jelentős szerepet kap a basszus és a Hammond hangzás. Mindehhez a fronton Jennie-Ann csodálatos dallamokat énekel jellegzetes hangján és kitartóan penget egy akusztikus gitárt, ami kissé olyan hatást kelt mintha hősnőnket egy, az éjszaka közepén leégett fatemplom parazsánál kapná el őt a tábortűzi hangulat. 

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom ahogy Mats Rydström lomha ostorként lengedező, szakadt E húrral is lehozza a dalt. Majd szépen elkezdett beütni a cucc és a végére egy hatalmas koncert élménnyé állt össze az egész. Külön elismerést érdemel, hogy Jennie-Ann az egész stábnak, még a mörcs pultnál helyet foglaló arcnak is megköszönte a munkáját. Nem mondom,hogy új kedvencre leltem de az biztos, hogy innentől nem fogom kihagyni a koncertjüket, ha a közelünkben járnak.

Asztrális mélyrepülés

Egy három betűs logó a háttérben, égő mécsesek az erősítőkön, az intro alatt minden sallang nélkül felvonuló zenészek, majd amint Mikko a mikrofon elé lép az Enemy első hangjaival azonnal arcunkba robbant a mélység. 

sts3.jpg

A hangzás az elején még nem tökéletes, de nem érdekel. Végre újra megtörténik! Pedig sokáig húzódott…már megint az a rohadt COVID…a Moonflowers 2021 év végén jelent meg, de most ideért élőben is. Nincs “nem hiszem el” érzés, nagyon is elhiszem, készültem rá, üvöltött érte a lelkem és most itt vagyok. Kicsit fáj, de már a második tételként előadott Songs From the North lemezről hozott 10 Silver Bullets súlya alatt rájövök, hogy itt és most nem érdekel, hogy fájdalmasan rövidnek tűnik a setlist és nem szerepel rajta sem az örök kedvenc Emerald Forest and the Blackbird, sem az új albumot nyitó  Moonflowers Bloom in Misery. Egyszerűen csak beindul a headbang reflex és hagyom, hogy átéljem. 

sts1.jpg

A hangzás hamar a helyére kerül. Már semmi baj; biztonságban zuhanunk, egyre mélyebbre a Falling World zaklatott dallamaira. Bár az új lemezes Keep Your Heart Safe From Me-t nyitó tempó kissé a nemlétező szárnyaink alá kap, ez mindössze arra lesz elég, hogy a folytatás alatt vitorlázzunk egy kicsit a beláthatatlan mélység fölött a Firelights és a New Moon dallamaira. Aztán megadjuk magunkat az elmúlásnak a Woven Into Sorrow feloldozására, ami alatt Mikko olyat énekel, hogy arra nincsenek szavak. És ha már az elkerülhetetlen elmúlásnál tartunk, jön Juho mérhetetlen gyászának talán legszívszorítóbb lenyomata a Stone Wings amiből a This House Has No Home black metalba forduló blast áradata térít magamhoz, hogy aztán a These Woods Breathe Evil és az elmaradhatatlan  Swallow (Horror, Part 1) zárja le az utazást, amiből nincs visszatérés…


FOTÓK: PÁSZTOR CSABA "KIERON", Rockvilág.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1218119014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum