Joe Elliotték az utóbbi három évtizedben mindig jók voltak az ún. köztes kiadványok terén. Gyűjtemények, válogatások, élő anyagok, boxok. Ezek többsége persze csak időhúzó megjelenés volt. Közülük jómagam csak a gyűjteményes, valóban hiánypótló Retro-Active lemezt tartom olyannak, aminek feltétlenül a CD polcon a helye, de ugye az sem mai darab.
Ilyen előzmények tükrében, finoman szólva is szkeptikusan álltam a hírhez, hogy a valaha volt legamerikaibb brit hard rock zenekar is besorol azon veteránok közé, akik elkészítik a maguk szimfonikus lemezét. Most viszont, a felvétel ismeretében úgy érzem, hogy hasonló a helyzet az épp harminc évvel ezelőtti eseményekhez. Az 1992-es Adrenalize – sokak szerint az utolsó hibátlan sorlemez a diszkográfiában – után egy évvel érkezett az emlegetett Retro-Active gyűjtemény. A 2022-es – amúgy remekül sikerült – Diamond Star Halos-t pedig szintén egy év elteltével követi az idei olyan speciális anyag, ami képes releváns lenni.
A Def Leppard esetenként dúsan hangszerelt, mindig is vokálcentrikus dalait nehéz volt nagyzenekari hangszereléssel elképzelni, de összességében a Metallica is jól jött ki ebből a kalandból. Rajongóként, a kétségeim ellenére sem volt kérdés, hogy adok egy esélyt a Drastic Symphonies-nak is. A digitális formátumokon és video változatokon helyet kapott Have You Ever Needed Someone So Bad lett az áldozata a CD verzió terjedelmi korlátjának, így a CD-re végül az Adrenalize lemezről egyetlen hírmondó sem került (a dupla LP-n természetesen az 1992-es félballada is ott van).
Nem csak emiatt, hanem a kiadvány speciális jellege miatt is szerencsésebbnek tartom a CD helyett elsőként a Blu-ray verzióval való ismerkedést. A képanyag ezen a szinten természetesen önmagáért beszél, ahogy a vágást és a hangot is csak dicsérni tudom. A dalválasztást senkinek sem kell magyarázni. A tracklisten természetesen az 1987-es Hysteria album dalai vannak túlsúlyban. Ezzel persze semmi gond, a műsor első felében gyors egymásutánban elővezetett négyes (Animal, Pour Some…, Hysteria és Love Bites) kellően fel is fűti a hangulatot. Némiképp meglepő lehet, hogy a Hysteriáról átemelt ötödik darab nem az Armageddon It vagy a Rocket, hanem a kevésbé agyonjátszott, de az áthangszerelés szempontjából a lehetőségek tárházát magában rejtő Gods Of War lett.
Az amerikai áttörést hozó 1983-as Pyromania csak a Too Late For Love-val van jelen. (Csak így, zárójelben jegyzem meg, hogy egy Die Hard The Hunter vagy egy Billy’s Got A Gun áthangszerelés lehetősége nem hagyja nyugodni a rajongói fantáziavilágomat. Ha a Metallica módjára esetleg lesz folytatás, talán majd legközelebb…) Az igazán örömteli, hogy ugyan csak a legnagyobb slágere (Bringin’ On The Heartbreak) erejéig, de itt van a High ’N’ Dry album is, ellenben folytatásként megkapjuk a Switch 625 instrumentalizmusát is. Ezek a korai dalok jelen formájukban is bizonyítják, hogy az 1991-ben elhunyt Steve Clark milyen istenadta tehetség volt. A szőke gitáros, a térdig lógatott Gibsonjával olyan örökséget hagyott a zenekarra, amely kikezdhetetlen. A nagyrészt az ő számlájára írható harmóniák, dallamvezetések ebben a megváltoztatott zenei közegben is képesek érvényesülni.
De ne felejtsük el a Clark után időszak szerzeményeinek átdolgozásait sem! Nyitódalként például a sokat vitatott, metalos körökben egyenesen köpködött Slang lemez Turn To Dust című dalát kapjuk, mely ebben a változatban is működik, ahogy a hátraarcként elkönyvelt Euphoriát megidéző Paper Sun átvariálása is teljesen okés.
A ’90-es évek terméséből kiemelném még a korábban már több verziót is megélt When Love & Hate Collide újabb mutációját, az aktuális soralbum pedig két dallal képviselteti magát. Ne higgyünk a látszatnak, tűnjön bár időhúzó kiadványnak, a Drastic Symphonies korántsem az, inkább egy jól sikerült kísérlet, egy olyan leágazás, melynek akár még folytatása is lehet. A dolog működik, a tetemes diszkográfiából pedig továbbra is hatalmas a merítési lehetőség.
