Még az ezredforduló környékén fenntartások nélkül leírhattuk, hogy a doom metal egy kiveszőben lévő, utánpótlás nélküli műfaj, addig a ’10-es évek elejétől a múltba révedés jegyében megindult egy olyan folyamat, melynek eredményeként épp ennek az ellenkezője vált ténnyé.
A doom metal, főleg annak kezdeti inkarnációja, illetve az epikus vagy a női énekkel elővezetett leágazásai manapság is túltengésben szenvednek - ha az ember a megfelelő helyeken kutakodik az utánpótlás iránt. A Black Sabbath imitátorok, a Candlemass-követők, illetve az okkult vonalra felesküdött, zömmel női énekes formációk özönében mindig örömteli, ha az ember valami különlegesre, jobb esetben unikálisra akad.
A keresgéléshez pedig jó iránytű az erdélyi Sun & Moon Records mindenkori katalógusa. A kiadó az underground irányzatok és színterek elkötelezett támogatója, és ennek jegyében rendszeresen vadászik a déli féltekén. Nem túlzás azt állítani, hogy Európában az erdélyi srácok állították pályára a Selbst és a HiddenT formációkat is.
Miért pont ezt a két nevet emeltem ki a terebélyes katalógusukból?! Nos, a kiadó új felfedezettjét ezen alakulatokhoz hasonlóan újfent a chilei pokolból emelte ki. A doom alakulat és a kiadó első együttműködéséről tavaly mi is megemlékeztünk, ezeken a hasábokon. Ennek a megosztott kiadványnak a húzóneve bizonyára nem csak számomra volt a svéd Anguish. A Mortajas csak egy új stúdiófelvétellel és két élő tétellel járult hozzá a split-hez. A baráti megjelenés mindenesetre elérte a célját, az európai doom színtér felfigyelhetett erre az unikális formációra is.
A split előtt egyébként a Mortajas-nak már volt egy lemeze. A 2021-es keltezésű és a zenekarról elnevezett korongot CD-n ugyan egy német hálószoba kiadó is megjelentette, de ennek eredményeként mifelénk alig maroknyian ismerhették meg a chileieket. A Mortajas első lemezének borítója kapcsán bizonyára minden doomsternek a debütáló Trouble korong frontja fog beugrani. A hasonlóság – amennyiben tudatosság eredménye volt – csak jelzésértékű.
Az előzőleg több helyi szinten ismert alakulatot is megjárt, szemmel láthatóan a harmincas-negyvenes életéveik környékén járó muzsikusok értik, érzik és minden bizonnyal élik is az epikus doom metalt. A zsáner kevésbé hallgatóbarát vonulatát képviselik, a hangulatteremtés jegyében hajlamosak egy-egy témát lassan kibontani, és/vagy azon hosszan elmerengeni. A fő vokálokért felelős Marcos Contreras a limitált hangterjedelmét érzelmekkel pótolja, és a zömmel nyolc-tíz perces szerzeményekben nem tolakodik az előtérbe, a hangszeres részek kifejtésének megfelelő teret enged. Az alkotók a már emlegetett unikális jelleget pedig elsősorban a spanyol nyelv használatának köszönhetik.
Mivel a két nagylemez egyszerre jutott el hozzám, nehéz egyedileg értékelnem őket. A zenekar nyíltan felvállalja a dél-amerikai gyökereit, de nem híve az átgondolt, netán az esztelen kísérletezésnek, ebből a hozzáállásból is eredően a dalok lényegében oda-vissza lennének cserélgethetők a két kiadványon. Mivel a tavalyi splitet viszonylag sokat hallgattam, nekem az Un Final és a Caretas című tételek voltak az első támpontok a remasteren is átesett első lemez kapcsán.
Legyen a borítókép bármilyen színes is, a Mortajas négyese a sötét árnyalatok híve, de a zenészek mégsem burkolóznak koromfeketébe. A vokálok ugyan dallamosak, de a nyelvválasztástól függetlenül van bennük egy olyan távolságtartó, avagy kívülálló jelleg, mely alkalmas arra, hogy elijessze a Mortajas-tól azokat, akik csak himnikus doom eposzokra éheznek. A debütáló anyagon helyet kapott további három szerzemény közül relatíve változatossága és hangulati íve okán külön ki kell emelnem a középső Sangre De Mi Sangre-t.
A második nagylemez a maga öt tételével a bemutatkozás ikertestvére is lehetne. A II. a Miedo y Dolor című tétellel csigatempóban kezdődik, a valparaisoi kvartett lassan bontja ki ezt a vánszorgó, ólomsúlyú darabot. A Las Palabras del Silencio riffjei szintén harangokként kondulnak. A Bajo un Nuevo Solban pedig Carlos Cabezas, aki amúgy a szintén chilei Los Jaivas együttes tagja, olyan ősi autentikus zeneszerszámokat szólaltat meg, mint a quena, a zampoña, a trompe, a trutruca és a charango. Ezek az akusztikus instrumentumok a jó értelemben vett folkos jelleget erősítve leginkább a középrészben kapnak szerepet. Az álomszerű bevezetővel induló rövid Perdido en un Mar egy újabb ihletett darab. A billentyűsökkel és narrációkkal színesített, epikus He Perdonado pedig hasonló szellemben vezeti le a lemezt.
A kiadó novemberben az óvilágba is áthozta a zenekart, így a kontinens doom ünnepein is lehetett ismerkedni a Mortajas európai fülnek bizonyára szokatlan világával. Jómagam ugyan most úgy érzem, hogy a II. korongot az elődjénél többet fogom hallgatni, de nyomatékosítom, hogy mindkét lemez remekül sikerült.
