A 2010-es évek elején szökkent szárba, majd néhány éven belül külön, de mégis nevesítetlen alirányzattá vált a heavy metal azon oldalhajtása, melynek képviselői tudatosan csinálnak magukból viccet, poént vagy egyenesen giccset. Az irányzat képviselőit és a tekintélyes számú rajongótábort nem áll szándékomban azzal sértegetni, hogy példákként konkrét neveket emlegessek. A többség bizonyára akár anélkül is tud említeni néhány maszkos, kardozós-kalapácsos, szuperhősös csapatot, hogy bármelyik formáció ténykedését figyelemmel kísérné.

A lemezborító alapján pedig a német Inner Axis neve is helyet kaphatna ebben a tudatosan meg nem kezdett felsorolásban. A vizuális előrejelzés alapján borítékolható synthwave hatásokról a dalokban szó sincs, ahogy a dalszövegek is kellően komolyan vehetők – persze szigorúan a stílus adta kereteken belül. A kieli négyes harmadik nagylemezén fő vonalakban a huszonegyedik század harmadik évtizedének heavy metaljat halljuk, bő ötven percben elővezetve.

Azt nem mondhatjuk, hogy jelen lemez egy-két évtizede a jelen formájában nem jelenhetett volna meg, azt viszont igen, hogy a németek nem (csak) a ’80-as évekbeli hőskor bűvöletében élnek. Ha mindenáron a gyökereket akarjuk feltérképezni, nagyjából a Keeper-korszakos Helloweenig áshatunk vissza, de példálózó jelleggel az olyan később érkezők, mint a Firewind, a Dragonland vagy a Stormwind nevei talán közelebb visznek a tisztánlátáshoz.

A svéd és a német melodikus heavy metal underground utóbbi két évtizedének másod-, illetve harmadvonalából tetszés szerint hívhatók fel a további összehasonlítási alapok, támpontok. A germán négyes a harmadik lemezén a teljes arzenált felvonultatja, amit ebben a mezőnyben 2024-ben csatasorba lehet és kell állítani. A dalok nem a jól bevett szintetikus, végletekig polírozott hangképet kapták.

A stúdióban nem volt cél, hogy minden élő jelleget kiöljenek a szerzeményekből - leheletnyi nyerseség érezhető a dobok megszólalásán és a gitárhangzáson is. A frontember alapvetően magas, de kevésbé erőteljes hangját néha kevésnek érzem az egyes dallammeneteknél, de óriási gond a vokálokkal sincs. A lemez báját talán épp az adhatja, hogy a stílus mai képviselőitől kevésbé megszokott léptékben - valahol mélyen - némi ösztönösség is akad az Inner Axis dalaiban.

A megreformálhatatlan műfaj generálozását természetesen nem a kortárs másodvonal képviselőitől kell várni, de ha sikerül megbarátkozni az énekhanggal, az európai melodikus heavy metalt nagy kanállal fogyasztó hallgatók ezekkel a dalokkal is könnyen barátkozhatnak.