A közelmúlt örömteli fejleménye, hogy a Thy Catafalque stúdiós projektből koncertképes zenekarrá alakult. A fejlődés következő lépése, hogy néhány budapesti koncertet követően tízállomásos Európa-turnéra indultak.
Néhány hete éppen az aznapi hallgatnivalót keresgéltem a Spotify alkalmazásban, amikor felugrott egy üzenet, miszerint Prágába jön a Thy Catafalque! Lám, a mindenható algoritmus néha hasznos is tud lenni; már vettem is a belépőt. Valahogy éreztem, hogy a tolongás-izzadás-derékfájás most nem számít, ezt látni kell és pont. Annyit spoilerezhetek, hogy nem bántam meg.
Lelkesen vártam a koncert napját, miközben számtalan kérdés merült fel bennem. Kik lesznek kíváncsiak Tamásékra? Milyen és mekkora publikum lesz majd? Mit kezdenek a magyar szövegekkel? Kik alkotják a turnéfelállást? Hogyan szólal majd meg ez a komplex zene élőben? Miféle helyszín ez a Kasárna Karlín? A cikkből minden kiderül.
Kezdjük is a publikummal! Csehországban viszonylag kevés hazánkfia él, és az underground avantgarde metal rajongókkal gyaníthatóan kis számú közös halmazt alkotnak. A zenekar tehát a helyi közönségre alapozhatott, akik saját becslésem alapján úgy 300 fős létszámban jelentek meg. Alapvetően rocker közönség jött el, néhány elvontabb figurát azért szpottoltam a nézőtéren.
A helyszín neve árulkodó: a Kasárna Karlín egy régi laktanya átalakításából született. Nagy, téglalap alakú területet képzeljünk el, amit minden oldalán épületek vesznek körbe, a közepén tágas térrel. Ezen kiülős helyek, úgynevezett „közösségi terek” vannak, az épületekben kávézók, kocsmák, kulturális helyszínek, többek közt a koncertterem is. Ez már zárt helyiség, és bár a megtelt-táblát nem akasztották ki, azért elég sűrűn voltunk odabent. Az előtérben itató, ahol (tudom, rohagygyak meg) 57 koronáért isteni kisüzemi sört csapoltak, rendes korsóba, és még be is lehetett vinni a terembe.
Pontosan érkeztem – ez szombaton azért nem akkora fegyvertény – és az előzenekar műsora alatt a keverőpult környékén táboroztam le. A The Answer Lies In The Black Void (érdekelne, milyen más zenekarnevek merültek még fel, hogy ez lett a legjobb) korábban ismeretlen volt számomra. Annyit tudtam előzetesen, hogy a Thy Catafalque-ban is érdekelt Horváth Martina énekesnő, valamint a holland multihangszeres Jason Köhnen közös projektje, és atmoszferikus doom zenét játszanak. Nos, ilyen esetben két lehetősége van a zeneszeretőnek: meghallgatja a legnépszerűbb dalaikat, hogy aztán a koncerten ugyanazokat megkapja élőben is, vagy „lepjetek meg!” felkiáltással, szűz füllel érkezik az eseményre. Én az utóbbiban hiszek.
Meg is leptek, legelőször azzal, hogy hagyományos, öttagú formációban álltak ki: Martina a mikrofonnál, két gitár, dob és basszus, ez utóbbit kezelte Jason. Már az elejétől fogja jól szólaltak meg, a zúzós és az elszállósabb témák ügyes dinamikával váltották egymást. Elég egyediek ahhoz, hogy könnyen beazonosítható, saját világuk legyen, ugyanakkor a dalaik az egyszeri rocker számára is adnak elég fogódzót. Nem érzem magam akkora szakértőnek, hogy címkéket osztogassak a hallottak alapján, de a fellépésük közben három zenekar nevét jegyeztem fel, ezek a Black Sabbath, a Tiamat és a My Dying Bride. Mindehhez add hozzá Martina csodás énekét, amit többször szöveg nélkül, csak hangulati elemként használ, és jó közelítéssel képet alkothatsz a The Answer Lies In The Black Void világáról. Riffközpontú, nagyon súlyos, lassan hömpölygő zene, már-már hatásvadász kiállásokkal. A látványt vetítés egészítette ki, a fényekkel viszont nem voltam kibékülve: az a nem túl sok lámpa mindenhova világított, csak a zenészekre nem. Ha ez a koncepció része, akkor sem vettem meg, jó lett volna többet látni belőlük.
Tetszett, mennyire együtt volt a zenekar, bizonyára nem kevés próba előzte meg a turnét. Feszesen, pontosan játszottak, miközben olyan mamut riffeket facsartak ki a hangszereikből, hogy a gitárosoknak Iommi-bajusza nőtt közben, hehe. A közönség nagyokat bólogatott a dalaikra, majd lelkes tapssal jutalmazta őket. A színpadi aktivitás kimerült a zenélésben, ami különösen a vendégzenészekre igaz, ők kizárólag a pontos játékra koncentráltak. Martina sem beszélt túl sokat a dalcímeken és néhány köszönömön kívül. Összességében jó választás volt a The Answer Lies In The Black Void. A zenéjük és a potenciális közönségük nem áll távol a Thy Catafalque-étól, és mivel Tamásék – mint látni fogjuk – az extrém metal vonalra feküdtek rá, a műsoruk kimondottan jót tett a változatosságnak. Nagyszerű ráhangolódás volt!
A szünetben meglestem a merch-felhozatalt, és örömmel nyugtáztam, milyen gazdag a kínálat. Többféle póló (és nemcsak fekete), vászontáska, matrica, kitűző, passtartó, és persze CD-k és bakelitek sorakoztak a pulton. Nemcsak a szortiment összeállítása, de a minták és az általános kivitelezés is igényességről tanúskodott. Innen is pacsi az illetékesnek! Ez volt az év első 20 foknál melegebb napja, így a közönség zöme kinn az udvaron töltötte a szünetet. Én egy kicsit előbb mentem be, a zenészek még a színpadon hangpróbáztak. Csak mentem közelebb és közelebb, mígnem a színpad előtt, a második-harmadik sorban találtam magam. Sosem láttam még ennyire közelről koncertet, korlát sem volt előttünk, és a színpad is kb. térdmagasságban volt. Szabad szemmel meg tudtam számolni a húrokat a gitárokon!
Következzen hát a foglalkozás másik kimondhatatlan nevű résztvevője, a Thy Catafalque! Nemrég még egy budapesti koncertről is csak álmodozhattunk, most pedig turnéznak és szinte házhoz jönnek: prágai bérleményünk alig 25 percre van villamossal. A pőre színpadon jó sok mikrofonállvány, a dobfelszerelés részben plexifal mögött. A figyelmet semmi nem vonta el, náluk már háttérvetítés sem volt, cserébe a fényeket legalább rendesen rájuk irányították.
Az intróként bejátszott Szíriusz után akkorát robbant a Szamojéd freskó, hogy csak lestem. Egyfelől élmény volt látni, hogy alig egy-másfél méterrel előttem születik a varázslat, másfelől mindenre számítottam kezdésnek, csak ekkora zúzásra nem. A dal csaknem fele egy riffelős, instrumentális rész kétlábdobbal, amit négy zenész játszott a színpadon. A főnök Kátai Tamás basszusgitáron, a dobok mögött Szenti Árpád, kétoldalt pedig Varga Krisztián és Vigh Zoltán gitárosok. Majd jött Bokodi Bálint énekes, és csatlakozott a betonozáshoz. Aztakkk…kutya meg a macska – szaladt ki belőlem a dal végén. A hangmérnök kolléga jó munkát végzett, már az első daltól kezdve minden hallható volt, és a hangerőt is okosan lőtték be, figyelembe véve a hely méretét. Műfajtól függetlenül gyakran előfordul, hogy annyira túlvezérlik a hangszereket, hogy csak egy zajmassza hallatszik, de itt szó sem volt ilyesmiről.
Kisvártatva helycsere, jött a két énekeslány, Horváth Martina és Dudás Ivett. Egyik kedvencem, a Napút következett, ami élőben egész más karaktert kapott. Közhely, hogy koncerten minden dal egy kicsit harapósabban szólal meg, de a Napút esetében igazán szembetűnő volt. A tempó nem változott, csak az előadás volt feszesebb, és a hangzás szigorúbb. Nekem bejött, de sok időm nem volt agyalni rajta, mert bejátszották a Szarvas intróját. Ez a dal a kedvencem tőlük, és ahogy elnéztem, többen így voltak ezzel. Bámulatosan felépített dal, hosszú instrumentális bevezetővel, és már abban blastbeat-re ragadtatják magukat! A mikrofont ismét Bálint vette birtokba, és csatlakozott hozzá Dudás Gábor is. Vagyis négy énekest hoztak magukkal, szó sem volt lájtos felállásról vagy csökkentett üzemmódról. A dal második felére a lányok is visszajöttek, mind a nyolc(!) zenész a színpadon állt, és együtt nyomták a zakatolós refrént. Én meg csak vigyorogtam, mint valami félnótás. Szarvas voltam én is…
A koncepció az volt, hogy nagyjából kétdalonként váltották egymást az énekesek, az összes elképzelhető permutációban. Hadd emeljem ki Bokodi Bálintot, aki nemcsak túlvezérelt Duracell-nyusziként élt a színpadon, de frontemberi feladatokat is igyekezett ellátni. Testközelből követhettem, ahogy mindent beleadva énekel a legváltozatosabb hangszíneken, a nem ritka instrumentális betétek közben pedig headbangel, hergeli a közönséget. Olyan volt, mint Ripper Owens a Judas Priest-ben annak idején. Nem féltette a hangját, semmit nem spórolt el, miközben hibátlanul énekelt, hörgött, üvöltött. Aranyos intermezzo volt, amikor kért egy kortyot az első sorban álló egyik néző söréből. Kapott is, a cseh koma gyakorlatilag megitatta, aztán ment is vissza frontemberkedni. A legjobb teljesítményt a Néma vermek dalban nyújtotta, mintha felcsavarták volna 200 százalékra. A felkonfok már kicsit sutábban mentek, szerintem leginkább amiatt, mert megpróbált spontán lenni. Sokan megírják ezeket is előre és ugyanazokat a dumákat sütik el estéről estére, nincs azzal semmi gond.
A már említett kedvenceim mellett még egy csúcspontot emelnék ki, az Embersólyom című Kaláka feldolgozást. Eleve mágikus, amikor a két lány együtt énekel (nagyon működik az összhang közöttük), ezen felül kicsit megtörte a permanens zúzást. A Thy Catafalque ezerarcú zenekar, ahol sok minden belefér a népzenétől a death metalig. Ugyanakkor körbeveszi őket egy ködös, elvont aura, amit a képi világ, az interjúk és Tamás egyénisége is alátámasztanak. Ehhez képest ebben a 80 percben szinte szünet nélkül aprítottak, Tamás csatakosra izzadt a végére. A dallista eleve a szigorúbb témákra épült, de a könnyedebb tételek is új tónust kaptak élőben.
Gyorsan elszaladt a szűk másfél óra, pedig gazdag menüt zsúfoltak bele, cakkpakk 17 dallal. Szinte semmi üresjárat nem volt, a dalok közt rövid felkonfok, néha Tamás részéről is, párszor utánahangoltak a gitároknak, és már játszottak is tovább. Feltűnt, hogy a zenészek mennyire élvezték a fellépést, és ami azt illeti, ez kölcsönös volt, sok mosolygó arcot láttam a nézőtéren is. Bálint után Kátai mester mozgott a legtöbbet, ahogy a helyzet engedte. Amikor teljes létszámmal nyomultak, inkább a dobemelvény mellett állt, ha csökkent a létszám, előre jött és bejárta a színpadot. A közönség vette a lapot, elmondhatjuk, hogy sikerük volt, aminek láthatóan örültek.
Végül a Móló második fele szolgált outro-ként, én pedig akkor néztem először az órámra, és megállapítottam, hogy itt nem lesz ráadás, a meghirdetett műsoridő végére értünk. Engem egyáltalán nem zavart, hogy – kicsit leegyszerűsítve – egy extrém metal koncertet láthattunk négy énekessel. Igen, a Thy Catafalque lemezen változatosabb, de egy 300 fős klubban ez a csomag működött, és ezt nyilván ők is tudták. Nagyon örülök, hogy láthattam, életem legjobb három koncertje közt biztosan ott van. Köszönöm az élményt, sok sikert a turné többi állomásán!
A képek egy része saját, a többit Czirók Dávid készítette a turné bécsi koncertjén.
