„Végre, ez is sikerült!” gondoltam magamban, amikor beléptem az új „évadhoz” méltó új dizájnba burkolt Budapest Parkba. Na, nyilván ez a mondat nem annak szólt, hogy sikerült elcsattogni a Soroksári útra, hanem annak, hogy végre élőben is elkaptam az egyik kedvenc hazai előadómat, a Thy Catafalque-ot. Persze eddig is bőven lett volna rá mód, de valahogy úgy hozta az élet, hogy ilyen-olyan okokból, de a Kátai-művek bulijai helyett mindig Borsod megyében tengődtem a neves dátumokon. De nem ez a lényeg, lássuk, milyen volt a lassan már ténylegesen zenekarrá avanzsáló csapat ezen fellépése! (Fotók: Réti Zsolt)
Először meglepődtem, hogy a Parkba szervezték ezt a koncertet, mert habár szép, nagy ez a hely és valóban, a Thy Catafalque eddig végig teltházas koncerteket adott, viszont az klubszinten ment. Fáztam attól, hogy nem lesz elég látványos a néptömeg, de azért végül elég szépen voltunk ennek ellenére is. Amikor ott volt mindenki, aki jegyet váltott, a színpad előtt, elértük a keverőt, ami nem annyira rossz. Láttam már nemzetközi fellépőt itt, aki kevesebb arcot hozott be. Azt már belépéskor láttam, hogy a merch tök jó áron megy és emiatt igen nagy a sor is, gondoltam magamban, jó eséllyel akkor kihagyom ezt az élményt, de ezt később végül némi lelki seggberúgásnak köszönhetően mégiscsak megugrottam. Kénytelen voltam vásárolni a gazdagon felszerelt pult kínálatából. De ha már összejött, élvezzük ki rendesen ezt a bulit, legalábbis úgy gondoltam és ebben a közelgő eső híre sem gátolt meg. Arra ott volt az esőkabát, amit már előre tudni lehetett, hogy érdemes vinni magunkkal. Sajnos néha-néha kellett is.
Az estét az eddig számomra csak névről ismert Platon Karataev nyitotta. Nem tudom, mit csináltam, hol voltam, de a srácok az első daltól kezdve megnyertek engem. Ezt a jó értelemben vett post, alter és szintén pozitív értelemben vett folk keverék nem csak engem vett le a lábáról, de úgy láttam, voltak ott kulturáltabb emberek, akik már ismerték a csapat munkásságát. Nem is kevesen! Az a hangulat, amit ők biztosítottak és amire rá lehetett csatlakozni iszonyat (szép magyar kifejezéssel élve) flow-val bírt, ha kicsit is odafigyeltél rájuk, ami ajánlott volt, pillanatok alatt elvittek egy olyan helyre, ahol nincsenek hétköznapok. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Mivel lényegében dupla headliner este volt ez, ezért a kvartett is rendes műsoridőt tolt, mondjuk a fene figyelte az órát a már nevezett utazás közben, ami alá ők biztosították az alapot. Amúgy ha jól figyeltem, bő egy órát töltöttek a színpadon, de ahogy írtam, engem már az első perctől megvettek maguknak. Dalcímeket értelemszerűen nem tudok külön mondani, mivel most avattak rajongójukká, de az biztos, hogy hamar meg fogom tanulni azokat. Mind a magyar, mind az angol nyelvű témák pont annyira voltak megfacsarva, hogy elgondolkodtassanak, nem estek olyan túlzásba, mint néhány (én úgy nevezem) pécsi zenekar, akik már a franc se tudja, miről dalolnak. Platonék benne hagyták a fanzáziának szánt teret, gondolkozzunk mi is a témákon, ne csak ők, mégis megszabják az irányt, merre nézzenek a neuronjaink, amikor őket hallgatjuk. Értitek, na! Biztos vagyok benne, hogy mostantól igyekszem a lehető legtöbbet elcsípni őket. Itt az eső még csak néhány dramaturgiai pillanatban nézett be és az idő is körülbelül kellemes volt, a finom esőillat és a borongós ég csak hozzáadott az egész hangulatához. Köszönöm fiúk, nekem nagyon tetszett ez az előadás!
Ezt követően, lényegében csak egy gyors technikai csekkolás után lépett a deszkákra a Thy Catafalque. Hatalmas várakozással néztem elébe az előadásnak, hiszen már másfél évtizede ismerem, szeretem, sőt, rajongok Tamás és folyton aktuális társulatának műveiért. Az élő megszólalást tekintve szűz füllel vártam az elkövetkezőket, hiszen szégyen, nem szégyen, a Mezolit című anyagot még nem hallgattam meg. Viszont előnye ennek a helyzetnek, hogy így nem is igazán tudtam, mire kell számítani. Ilyen szempontból, hogy minden frissnek hatott, mint az újszülöttnek, tudjátok. De akkor nézzük a részleteiben a dolgot!
Mintha apró csúszás lett volna, de az tényleg csak nüansznyi, meg amúgy még bele is fért a menetrendbe. Aztán jöttek az urak, jött a szél és jött néhány technikai hiba. A sietős levegő az elején el-elfújta a témákat, valamelyik gitár mintha kontaktos lett volna, meg az arányokon is volt mit igazítani, de utána már körülbelül rendben volt a dolog. Igaz, mintha összességében a Platon Karataev jobban szólt volna, plusz mintha Vígh Zoltán gitárja sokszor eltűnt volna az éterben, legalábbis nem volt olyan hangos, mint kellett volna.
Amúgy a dallistára panasz nem lehet, a tizenhét tétellel nyolc lemezt idéztek meg, köztük a Néma Vermekkel a hamarosan megjelenő Alföldet is. A kollektívát ezúttal csak az állandó vendég, Veres Gábor egészítette ki a Watch My Dyingból, ő persze a rá írt dalokat prezentálta, láthatóan igen jó kedvvel. Ha már ének! Minden elismerésem és kalapemelésem az uraké, de amikor Ivett és Martina együtt énekeltek (és nem egy dalban), az több volt, mint libabőr! Persze az alapanyag is kell hozzá, de olyan gyönyörű, éteri élő hangkoszorút adtak az általuk előadott számokban, hogy tényleg sokszor a libabőr kerülgetett - és nem a hideg miatt.
Én személy szerint mondjuk sajnáltam, hogy a Fekete mezők, vagy épp a Vashegyek nem csendült fel, talán még a Köd utánam valamilyen formában történő megidézése is elégedett csettintésre késztetett volna, de így sem érheti panasz a ház elejét. A sorban olyan kedvenceim képviseltették magukat, mint a Szamojéd freskó, a Töltés, a Sárember, a Trilobita, vagy az Embersólyom. Anélkül, hogy mindent megneveznék, a pontos dallistát IDE KATTINTVA találjátok meg. Biztosan nem kis logisztika egy ilyen fellépést összehozni a zenészek mindenhonnan valósága miatt, összepróbálni meg pláne, viszont én még bírtam volna pár dalt. Persze ez csak személyes meglátás, hiszen így is, ha jól számolom egy óra húsz percben kaptuk a legszebbeket, amit az egyre ingatagabb esőhelyzet és a folyamatosan hűlő levegő sem tudott alávágni. Ami viszont biztos: sok tétel élőben teljesen más arcát mutatja és ezt úgy mondom, hogy tényleg másak. Egyáltalán nem rossz értelemben persze, értsétek jól. A gitárok és főleg a láthatóan igen jókedvű Tamás által kezelt basszus sokkal jobban megdörrennek, sokkal metalosabb lesz a produkció. De hát ez a lényeg, hogy élőben kicsit máshogy szólaljanak meg a tételek, nem? Talán még egy szintis tudna dobni az összképen, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, hiszen már alig van olyan zenekar, aki ne használna samplereket a koncertjein. Anélkül is tökéletesen élvezhető volt ez az egész, sőt! nem csak a közönségen, a fellépők arcán is lehetett látni, hogy élvezik, hogy ott lehetnek, illetve hogy ennyien kíváncsiak rájuk. A dalok közti szövegek nem voltak túlhúzva, bár lehet egy nem időhatáros koncerten egy-két sztorit is szívesen meghallgatnék, ha már így összejött a dolog.
A rengeteg leírt és le nem írt pozitívum mellett tényleg csak azt a pici hangzásbeli hiányosságot tudom megnevezni, mint nem is negatívumot, de észrevételt, hiszen amúgy a fények és a látványvilág is csudaszépen hozzá lettek igazítva a dalokhoz, a hallgatnivaló mellett is mindig volt mit nézni. Ha másért nem, hát azért, mert olyan jövés-menés volt a színpadon. Igazi szem- és lélekcsemege volt ez az este!
Szóval egy szó, mint száz: nagyon tetszett mint a Platon Karataev, mind a Thy Catafalque (számomra) élő debütálása. Két iszonyat magas nívójú zenekar mutatta meg, hogy mit tud és azt be kell vallani: zenélni nagyon tudnak. Egy pillanatig sem bántam, hogy ott voltam, sőt! Ha nem lett volna ez, a hangulatot amúgy kiválóan aláfestő, de a maga nemében kellemetlen időjárás, akkor talán jobban élveztem volna ezt a népünnepélyt, de így is príma délutánnak, kora estének lehetett szem- és fültanúja, aki ellátogatott a Budapest Parkba. Találkozunk legközelebb!
