Már az előző dupla A38 koncert előtt is hallani lehetett pletykákat, hogy a következő Thy Catafalque koncert egy nagyon különleges helyszínen kerül majd megrendezésre. Ez a Magyar Zene Háza lett, aminek falai közt valószínűleg még sosem dübörgött így a kétlábgép.
Pár szóban írnék a helyszínről is, nem hiszem hogy a lap olvasói közül sokan jártak már itt koncerten. A terem nagyon széles, de nem túl hosszú és 500 a max befogadóképessége. Ennek rendje és módja szerint 1 nap alatt teltházas is lett a koncert. A színpad mögött elterülő üvegfalon kiláthatunk a Városligetre, illetve néha vetítések is mentek rajta, így az impozáns látvány biztosítva volt. A színpad hidraulikus, tetszés szerint állítható a magassága és akár bővíthető is, ha nagyobb helyet igényel a produkció. A házat Sou Fujimoto japán építész tervezte meg, különösen ügyelve a koncertterem akusztikájára.
Spoiler: A gondosan tervezett akusztikát nem tudtam kiélvezni, nem tudom ki hibázott vagy én álltam nagyon rossz helyen, de ennyire rosszul talán még sosem szólt a TC, pedig most láttam őket hetedjére. Ezen kívül az a benyomásom volt egész este, hogy nem volt a helyszín ennyi emberre felkészülve. Már rég sorban álltunk, amikor eldöntötték, hogy máshova helyezik a karszalag osztópontot, majd 10 perccel később megismételték. Ez alapból sokaknak talán nem probléma, de jó páran hajtottunk az első sorra és ilyenkor elég dühítő tud lenni, ha esetleg a szervezetlenség miatt nem jön össze.
A kiengedés sem volt zökkenőmentes, egy ajtó volt nyitva a háromból ezért csigalassú tempóban haladt a tömeg, mire valaki a közönségből megelégelte és kinyitott még egyet, de a biztonságiak rögtön szóltak, hogy ott tilos közlekedni, annak ellenére, hogy ugyanoda vezetett az összes… az meg már lehet csak az én egyéni problémám, de a kordonként funkcionáló szalag nem épp metal koncertekre való. Ugyan ezen az estén nem alakult ki lökdösődés, de például a tavalyi VHK koncerten repültek emiatt a "kordon" mögé. Nem árt, ha van mibe kapaszkodni.
De hogy a koncertről is beszéljek már végre: az olasz Ottone Pesante felelt a bemelegítésért. Aki rendszeresen jár Thy Catafalque koncertekre, már hozzászokhatott, hogy mindig valami különleges produkciót kapunk a főszereplők mellé. Nem volt ez másképp most sem. A magát brass metalként aposztrofáló trió egy dobos, egy trombitás és egy harsonás felállásban lépett színpadra, meglepő módon gitáros nélkül. Zenéjük majdnem teljes mértékben instrumentális, de kollaboráltak már Travis Ryan-nel (Cattle Decapitation) és Sara Bianchin-nal (Messa) is, játszották is mindkét dalt, a vokálok pedig samplerről szóltak. A rézfúvós hangszerek ellenére zenéjük kifejezetten metalos, a dobosuk Beppe Mondini (aki külsőre akár a Gojirás Duplantier fivérek harmadik tagja is lehetne), folyamatosan tolta a tördelt ritmusokat és a blastbeateket, míg Francesco Bucci és Paolo Raineri a lelküket is kifújták. Előbbi kifejezetten sokat headbangelt, ugrált és próbálta hergelni a közönséget, bár úgy láttam csekély sikerrel.
A koncert legfurcsább pillanata az volt, amikor Beppe levette az egyik cint, bement vele a közönség közepére és ott ütötte egy darabig, majd hatásos kilépőként egy néző fejére helyezve is játszott hangszerén. Nekem a lassabb részek jobban átjöttek, de ez simán lehet a hangosítás hibája is, amikor begyorsultak elég nagy káoszba is fulladt az előadás, nem volt könnyű kihallani mit játszanak a fúvósok, a lemezeiket pedig előzetesen nem ismertem. Összességében a véleményem róluk, hogy érdekességnek jók voltak, de az 50 percet már soknak éreztem belőlük.
A Thy Catafalque sztoriját már mindenki ismeri, ebbe nem is mennék bele, de a varázs még mindig tart. Elképesztő belegondolni, hogy rendszeresen járhatunk a koncertjeikre Magyarországon, míg ez két évtizeden át elképzelhetetlen volt. Igazi sikersztori, aminek remélem sosem szakad vége.
A rendszerint outroként funkcionáló Fehérvasárnap most a koncert bevezetéseként szolgált, nekem jobban át is jött ebben a formában, mert korábban amikor felcsendült, mindig a "ne, már vége is a koncertnek? "érzés kerített magába. Első rendes dalként A csend hegyei pusztított a legutóbbi lemezről és tökéletesen működött is ebben a pozícióban, Bokodi Bálint pedig öltönyben nyomta az irgalmatlan hörgéseket. Mint említettem, a hangzás nem volt a csúcson, de ezt tudjuk be az első sornak, hátrébb gondolom jobban megdörrent. Ezek után érkezett 3 közönségkedvenc (Köd utánam, Kel keleti szél, Trilobita) Dudás Gáborral, aki az ország talán legalulértékeltebb torka. Ezek a számok mindig a TC koncertek fénypontjai számomra és úgy érzem a közönség reakcióiból, hogy sokan lehetnek még így ezzel. Közéjük ékelődve egy különlegesség is megszólalt a Zápor képében, ami a legrégebbi dal volt ezen az estén és csak most játszották másodjára élőben (én jól le is maradtam az első alkalomról).
Volt egy előzetes érzésem a koncerttel kapcsolatban, hogy talán kevesebb keményebb számot fognak játszani a patinás helyszín miatt és igazam is lett, ezen az estén inkább Horváth Martina és Dudás Ivett kerültek fókuszba. Alapvetően ezzel nem lenne semmi problémám, mert szinte nem is létezik olyan Thy Catafalque dal, amit ne szeretnék, de nagyon drukkoltam, hogy bekerüljön a Fekete mezők. Sajnos nem került és mivel kihagyni kényszerültem az első A38-as bulit, ezért most láttam őket zsinórban negyedik alkalommal az említett ikonikus nóta nélkül.
Azért így is voltak finomságok, a zseniális Meta albumos Sirály és a szerencsére állandósulónak látszó Balra a nap is csodálatosak voltak, ahogy a Szamojéd freskó és a Töltés kombója is (előbbire nagyon jól esett a zúzás), de az est legkülönlegesebb pillanata kétségkívül a Zúzmara debütálása volt. Adott volt a helyszínen egy zongora, melyen egy különleges vendég játszott (a nevét nem említették, bocsi) és rendhagyó módon Kátai is billentyűket ragadott, míg Bos Michaela csellózott. Martina és Ivett ebben a dalban ragyogtak csak igazán, a hálás közönség pedig vastapssal jutalmazta őket. Meghatódottnak látszódott mindenki a színpadon. Kíváncsi lettem volna a bandát nem ismerő biztonsági őrök arckifejezésére a dal hallatán, biztos nem számítottak ekkora váltásra a black/death kezdés után, de hát a TC már csak ilyen, a változatosságra sosem lehet hiány.
A koncertet a Veres Gáborral megerősített Néma vermek és a Móló kettőse zárta, ismét betonkeménységben, ezzel is adva egy ívet az estének. Ettől jobb befejezést nehezen lehetne elképzelni, a Néma vermek simán az egyik legjobb koncertnóta, elképesztő erő lakozik benne, Gábor színpadi jelenléte pedig mintha mindenkire átragadna a színpadon, olyan felszabadultan rohangálnak. Különösen igaz ez Bálintra, ketten együtt legalább olyan tökéletes elegyet alkotnak, mint az Ivett és Martina páros. A koncertre pedig akkor is jegyet váltanék, ha másfél órán át csak a Móló "megfordul" részletét játszanák, azzal a riffel az egész épületet le lehetne bontani.
A levonulás után még percekig skandált a közönség, ráadás azonban sajnos már nem jutott. A Fekete mezők és a Kék ingem lobogó nagyon hiányzott, ahogy a Jura/Csillagkohó duó nélkül is furcsa volt őket látni, de végülis az egész diszkográfiát felsorolhatnám. A látványosabb helyszín főleg a szervezetlenség miatt nem nyerte el a tetszésem, de a Thy Catafalque miatt bármikor visszatérnék még ide is. Remélem minél hamarabb jön az újabb magyar koncert bejelentése!
A képekért külön köszönet Bryan Taylornak!
