Nem akármilyen felvezetéssel valósult meg Kátai Tamás egyszemélyes produkciójának első budapesti fellépése. Nem pusztán arról van szó, hogy bő két évtized után állt először színpadra a Thy Catafalque a fővárosban, holott ez önmagában véve is vitán felül a „kivételes” kategóriájába tartozó esemény, el is kelt rá minden jegy. Ám mindemellett a mester röviddel a koncert előtt vehette át a zenekarnak odaítélt Fonogram díjat.
A muzsikusként, illetve később producerként számos műfajban alkotó iamyank aktuális poszt-metal társulata, az All Machines Will Fail nyitotta az estét. A nyitószámban Mohácsi Mátyás (Grand Mexican Warlock, Trillion) még ütősként egészítette ki Kocsis Máté (Ghostchant, Takkra) dobjátékát, és vokalistaként a később főbandához is csatlakozó Horváth Martina erősítette a triót. Matyi aztán basszusgitárra váltott és az ambient mellé beérkezett a súly is a szinte megszakítás nélkül áradó instrumentális zenefolyamba. Különlegességet jelentett és tényleg komoly pluszt adott a kompozíciókhoz a különböző effektek használata, na meg az, amikor iamyank vonóval nyűtte a gitárhúrokat. Nem állítom, hogy a csapat az irányzat megújítója volna, viszont a minimalista témákból álló, hosszan elnyújtott szerzemények poszt-apokaliptikus hangulata átjött.
A Thy Catafalque a tavalyi Fekete Zaj után végre saját néven léphetett pódiumra. Itt már nem volt szükség a Mezolit fedőnévre, Tamás állandó zenészgárdával nyomta végig a műsort. Egymástól élesen elhatárolható blokkokra sem kellett szétbontani a programot, legfeljebb olyan darabokat volt érdemes összevonni a szett második felében, ahol Martina és Dudás Ivett folyamatosan szerephez jutott.
Amúgy sikerült hatásos ívet adni a dalösszeállításnak. Az Ixión Düün részletéből kiszerkesztett intró utáni Esőlámpás - Kel keleti szél - Köd utánam hármas megegyezett a múltkorival, azaz ismét a befogadhatóbb nótáival indított a formáció. Majd jött a futurista kiáltványként bemutatott Fekete mezők – érdekes módon mind a 2009-2011 közötti időszakból, még az utánuk következő Minden test fű is –, és kezdetét vette a kalandozás a Thy Catafalque eltérő korszakai és stílusjegyei között.
Mindezt a modern és a stúdiófelvételekhez képest lecsupaszított megszólalás hozta közös nevezőre. Ez nyilván azok számára kardinális kérdés, akik a legelső anyagok óta hallgatják a zenekart – az itt eljátszott legrégebbi dal(részlet) 2004-ből származik –, de lehetett is számítani rá. Ugyanígy Kátai úr szíve joga belenyúlni az egyes vokáltémákba. Volt, hogy egyszerre négy énekest hallhattunk, amikor Dudás Gábornak és Bokodi Bálintnak egyaránt adódott feladata, s a két hölgy is betársult hozzájuk. Ami engem illet, a dallamosabb Szélvész, a zseniális doom riffre épülő Mezolit és a metal avantgardizmust csúcsra járató Szamojéd freskó képezte sort nevezném az est tetőpontjának.
Ahogyan a kezdés, úgy a finálé is a mátrai minta alapján zajlott le: Tamás a nevét skandáló közönség hangjára még egyszer előjött, hogy a Fehérvasárnap sorait elszavalja. Majd a show nyolc szereplője együtt meghajolt, lezárva ezzel a nem egészen másfél órás előadást.
Ilyen előzmények és ilyen sikeres buli után Kátai úr valóban elmehetne akár salakmotorozni (ahogy a díjkiosztón tréfásan zárta a beszédét), de hátravan még augusztusban egy jelenés a Brutal Assaulton. Várhatóan annak is számos magyar rajongó lesz majd szem-és fültanúja. Onnan pedig voltaképp csak az ég szab határt annak, hova és meddig fejlődhet tovább a Thy Catafalque legendája.
FOTÓK: Somogyi Lajos, Bands Through The Lens. További képek ITT.
