Néhány hete emlékeztünk meg Peter Gabriel aktuális szólólemezéről, február közepén pedig befutott az egykori kolléga, Steve Hackett önálló korongja is. Még a Genesis alapító-frontemberének albuma sokak számára esemény, addig a régi társ, a gitáros Hackett sokadik lemeze egy szűkebb táborhoz szól, azokhoz, akik árgus szemekkel figyelik a progresszív rock aktualitásait.
Peter Gabriel az önálló lemezeivel kb. a ’80-as évek közepe óta a mainstream zenei kultúra része, Steve Hackett ellenben sosem távolodott el a ’70-es évekbeli Genesis világától. Ha jól számolok, a 2024-es koncept album már az egykori másodgitáros huszonnyolcadik, saját neve alatt megjelentetett kiadványa; emberünk amúgy a ’60-as évek vége – gyakorlatilag a műfaj születése – óta megszakítások nélkül van jelen a progresszív rock színtéren.
Írhatnám, hogy azzal együtt öregedett, de inkább úgy fogalmazok, hogy az irányzat érdekében már rég megtette a magáét, és vele együtt örüljünk, hogy a mai napig a progresszív színtér aktív szereplője maradt. A The Circus and the Nightwhale a borítója, az LP-formátumra kalibrált lemezhossz és a lényeg, azaz a korongon hallható zene révén akár 1974-ben is megjelenhetett volna.
Az anyag azonban nem az öt évtizeddel ezelőtti sztenderdek szerint szól. A hangzást ugyan nem nevezhetem mainak, de erőltetetten archaikusnak sem. Hackett tehát koncepciós albumban gondolkodott, a bookletben pedig röviden el is magyarázza, hogy miként állt össze a The Circus and the Nightwhale sztorija. A lényeg, hogy a lemez a dalszerző életútját mutatja be, egy fiktív utazás formájában.
Az 1950-es évjáratú gitáros a háború utáni Londonban töltötte gyermekkorát, a legkorábbi emlékeit a nyitó People of the Smoke-ban tárja a hallgató elé az utazó, vagyis a történetben Travla néven futó karakter szemszögéből. Hackett szinte mindent felvonultat a lemezen, ami a progresszív rockban az elmúlt fél évszázadban történt, gitárjátéka révén esetenként a fémes irány felé is elmozdul, a sablonokat azonban kerüli. A dalokat instrumentális közjátékokkal töri meg, a füzetben az utóbbiakhoz írt jegyzetei tovább fűzik a történet fonalát.
A Taking You Down című darabban pedig jazz rockos irányba fordul, teszi mindezt torzított vokálokkal. Az itt hallható szaxofon egyébként több dalban is feltűnik, jellemzően egy-egy szóló erejéig. Az Enter the Ring vokáljairól és a dal komolyzenei hatású betétjéről a korai Yes jutott eszembe, a párhuzamok megvonása, netán az összehasonlítás azonban felesleges, hiszen Andersonék a Genesis kortársai voltak. A filmzenés Ghost Moon and Living Love, a közel-keleti hatású, jazz rockba torkolló Circo Inferno, a riffjei révén a progresszív metal felé kikacsintó Breakout, a himnikus Wherever You Are és a spanyolos gitárokkal elővezetett, záró White Dove egy-egy újabb tónus Hackett palettáján.
A sokszínűség letéteményese részben a nagyszámú vendégsereg, akik közül progresszív rock vonalon a Spock’s Beard soraiban megismert, jelenleg a búcsúköreit futó Mr. Bigben kisegítő Nick D’Virgilio, a The Flower Kings-ben (is) muzsikáló Jonas Reingold és a szólóban alkotó Nad Sylvan a legismertebb nevek. A már emlegetett szaxofon mellett a meghívottak révén fuvola, síp, furulya, illetve a kaukázusi, lantszerű tar is hallható az egyes szerzeményekben. A dalszövegek egy részét pedig Hackett felesége, Jo jegyzi, de a közreműködők, pontosabban a háttérstáb tagjai között ott találjuk a hazai Gramy Stúdiót, Barabás Tamással, illetve a Djabe Égerházi Attiláját is.
A The Circus and the Nightwhale jó progresszív lemezhez illő módon egy olyan anyag, amibe alaposan el lehet merülni, sőt igazából csak ezzel a célzattal érdemes nekifutni. (Steve Hackett pár napja megszakította az észak-amerikai lemezbemutatót, mivel egy hörgőfertőzésből eredően kórházba került. Ha jók az információim, a nehezén már túl van, de innen is jobbulást kívánunk neki!)
