RockStation

Megadeth | Archaic @ Barba Negra, 2024. június 09.

Feloldozás és megdicsőülés? 

2024. június 10. - Árposz

megadeth_-163.jpg

Nem minden sikersztori kezdete mesébe illő. A metal hadszíntéren immáron több, mint négy évtizede megkerülhetetlen veterán alakulat Megadeth a bosszú lángjától fűtve verbuválódott, miután Dave Mustaine “tábornokot” még a debütáló album Kill ’Em All megjelenése előtt menesztették a Metallica soraiból, teremtve ezzel egy igen elszántan küzdő ellenséget. 

Bár a béke a két fél között már régen megköttetett, és mindkét zenekar a négy legnagyobb között szerepel, (Anti)hősünk azóta is nyomul előre, és eddig csaknem három focicsapatnyi társát a csatatéren gyakran hátrahagyva kitörölhetetlenül bevéste magát a metal történelmébe. Tette mindezt olyan alapvetésekkel, mint a háborút indító Killing Is My Business… and Business Is Good! majd a következő két sorlemez Peace Sells… but Who’s Buying? és a So Far, So Good… So What! majd a jóval letisztultabb és egyben minden idők legütőképesebb Megadeth csatasorát (Dave Mustaine - ének, gitár / David Ellefson - basszusgitár / Marty Friedman - gitár / Nick Menza - dobok) első ízben felvonultató mestermű Rust in Peace.

Dave egy dühös ifjúból avanzsált fanatikus hadvezérhez illően igen erősen megosztó figura, akit tettei ismeretében ugyanúgy lehet vakon követni, mint sárral dobálni. A magyar közönséget például sikerült lassan egy évtizede rendesen magára haragítania egy - a David Ellefson helyszínen bekövetkezett lábujjtörésére hivatkozva végül - soha meg nem történt Rockmaraton fesztiválos koncerttel.

Nem felejtünk! Vagy mégis?

A nyolc éve tátongó seb eltűnhet nyomtalanul? A gyógyuláson az sem segített sokat, hogy Mustaine 2016-os színpadon rögtönzött “...ez van srácok, csá!” beszéde során emlegetett “majd legközelebb” elég rendesen elhúzódott, a csúfos eset óta ugyanis főműsorszámként most tértek vissza első ízben (a FFDP előtt bemelegítőként pedig 2020-ban). Ám többéves vérig sértettség és - egy indulatos szervezői elszólás miatt - fogalommá avanzsáló “avokádózás” ide vagy oda a Barba Negra területére fesztivál nagyságrendű nézőszám özönlött, hogy láthassa az imádott / utált / utálva imádott / imádva utált főműsorszámot. Nos, erről ennyit.

archaic_-33.jpg

Magyar thrash, világmárka!

Az eseményt nyitó Archaic, bár az avatatlanok számára akár még friss vérnek tűnhet a hazai és főként a nemzetközi színtéren, már két évtizede gyalulja a thrashra éhes dobhártyákat. A nagy áttörés a 2017-es How Much Blood… albummal majd a Wacken fesztiválos megmérettetéssel következett be, és szerencsére a gépezetet még egy frontemberváltás sem tudta megállítani. 

Nem sokkal este hét előtt rendesen oda is tették a régisulis gyökerekből táplálkozó minőségi cséphadarást. Kissé olyan érzésem volt, mint mikor pár éve a Moby Dicket láttam a Kreator előtt, akik végül emlékezetesebb showt hoztak, mint az est headlinere. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy ezúttal is ez történt, rendesen beindították az egyébként jelentős számban Archaic merchben felvonuló tisztelt nagyérdeműt, melyet a keménymag egy igen tekintélyes skandálása is nyomatékosított. Bár szomorú tény, hogy a parkoló vadászat / üdvözlések / hidratálás szentháromságnak hála érdemben csak az utolsó 1-2 tételre tudtam odafigyelni, és kb. egy büdös szót nem láttam a színpadból, de egy biztos, nagyon megszólalt!

archaic_-35.jpg

A vihar elmaradt, a tornádó megérkezett.

Az este nyolcra kiírt kezdés pillanatában a robbanásra élesített színpad már hívogatóan várta a közönséget, a közönség pedig a nyitányt, ami csak nem akart felcsendülni. Mindeközben az egy főre jutó négyzetcentiméterek száma rohamosan csökkent. Végül egy örökkévalóságnak tűnő negyed óra és egy a színpara hívó kollektív kórusba kreatívan becsatlakozó, rendkívül jó humorú (nem) alfahím Tankcsapdázásának végighallgatása után felcsendült az intro, és elkezdődött a majd másfél órás rifforgia egy olyan setlisttel, amibe még a legrosszabb indulattal is csak nehezen lehet belekötni. 

megadeth_-202.jpg

Nyitányként a 2022-ben megjelent legfrissebb nagylemez címadója a The Sick, the Dying… and the Dead! hangzott el, amit,  őszintén szólva, nem különösebben bántam, mert a hangerő (a sátor hátuljában legalábbis) ekkor még kb. egy balatoni presszó háttérzajával volt egy szinten. Lehet, sokaknak bejön a cucc, ám én bevallom töredelmesen, bojkottáltam (persze, nyilván Mustaine meg emiatt sírta könnyesre a párnát álmatlan éjszakáin) tekintve hogy ez a lemez a hirtelen “kellemetlenné” avanzsált alapító bajtárs, Dave Ellefson magánéleti biliviharát követő eltüntetése után került rögzítésre, letudtam az egészet egy kötelező meghallgatással, és ez bizony így is marad.

megadeth_10.jpg

Negatívkodás rovatunk ezennel véget is ért, mert, ami ezután jött, arról baromi nagy kár lett volna lemaradni. A hang viszonylag hamar megérkezett, és még a sátor legvégén sem veszett a feledés homályába. Mustaine a rá jellemző örök divatú inges / csuklószorítós “thrash casual” szettben lépett színpadra, és korát, továbbá nem túl fényes egészségi állapotát meghazudtolóan hozta a jóval több, mint kötelezőt. Hiszem és tartom, hogy a thrash nem az a műfaj, amit egy bizonyos kor elérését, pontosabban az ezzel járó fizikai és mentális leépülés megtapasztalását követően hitelesen lehet űzni, ennek Dave konokul ellentmond. Bár arcán letörölhetetlen nyomot hagytak a mögötte álló évek, tegye fel a kezét, aki közel 63 évesen képes lenne hasonló teljesítményt produkálni. Pedig emberünk nem, hogy nem egyszerű, egyenesen nyakatekert riffekkel írta be magát abba a bizonyos nagykönyvbe, és lehetnek mellette bármilyen jó zenészek, mögötte HD és egyéb science, attól ő még egy gitáros-énekes-frontember, aki nehezen tudná elsunnyogni a maga részét az aratásból. 

megadeth_-221.jpg

És, ha már a zenészek: Nick Menza (†) elvesztése betölthetetlen űrt hagyott maga után, ám ehhez mérten is elismerésre méltóan hozza a tempót Dirk Verbeuren a dobok mögött. Az Ellefson-cancel után visszatérő James LoMenzo bármennyire is nem Ellefson, nagyon a helyén van, és direkt a végére tartogattam a Wintersun keretéből igazolt, Megadeth mércével tejfelesszájúnak számító, mindössze 37 éves Teemu Mäntysaarit. Teljesen mindegy, hogy előtte ki volt, a nagybetűs Megadeth szólógitáros mindig/örökre Marty Friedman, és pont. Aki pedig utána érkezett, lehetett bármilyen őstehetség, vagy kimunkált gyémánt, akkor is Martyhoz hasonlították…és íme a nagy megfejtés: Teemu nem Marty, és ez nem baj! Mert, amit játszik és ahogy játssza, az hibátlan és az az élet, amit belevisz a játékába, még a Marty által jegyzett szólókat is “Teemussá” (de hülyén hangzik ez hangosan felolvasva) teszi, és ez a nem mindegy. 

megadeth_-148.jpg

Na, ettől a felállástól olyan alapvetéseket meghallgatni, velük együtt énekelni és átélni (a teljesség igénye nélkül), mint a Hangar 18, a Peace Sells, a Holy Wars... The Punishment Due, a Symphony of Destruction vagy a szavak nincsenek rá mekkora dal Tornado of Souls, több, mint földöntúli élmény. És mi adja ezt vissza a leges-legjobban? Talán a hangosítást is gyakran túlüvöltő, egy emberként lüktető és talán mindent is megbocsátó tömeg.

A megsemmisítő csapás letudva, a fények kialudtak, mi meg kezdjünk magunkkal az ostrom után, amit tudunk.

FOTÓK: VARGA LÁSZLÓ
További képek ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5018425159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.06.10. 19:32:52

Teemussá

Hülllyyyyyeeeee
Áááá

gigabursch 2024.06.11. 08:49:25

@Árposz:
Csak szanaszét röhögtem magam a szójátékon...
:-)

MEDVE1978 2024.06.12. 10:25:31

Jó koncert volt. Nekem több bajom volt a hangosítással bal középen, egy kicsit a keverőpult előtt, lényegében a keverő és az italos pultok között fél úton. Konkrétan a harmadik számnál talán láttad a kivetítőn, hogy Mustaine énekel, de énekhangot nem hallottál kb. 20 másodpercig. A dob végig kicsit "fémesen" szólt, mintha vasdarabokat ütöttek volna egymással és a gitárhangok is eléggé kásásak voltak. Bár a hangerővel nem volt gond, de egyébként ez volt az egyik legtrágyább hangosítású koncert ahol valaha voltam (pedig voltak versenyzők a Szigeten például).
A hangosításon kívül viszont le a kalappal, Dave nagyon jól tolta, a többiek is ott voltak a szeren.

Árposz 2024.06.12. 11:55:09

@MEDVE1978: Mi tapasztalatból a keverő-vonalnál, hátul kezdtük a koncertet, de szerencsére a Tankcsapdázó Vitéz László magánszáma hatására elkezdtünk kihúzódni jobb szélre. Ezúton is hála emberünknek, mert bár logika szerint a keverő vonal lett volna a nyerő, a fejgép mellett már egész élvezhetően szólt. A "kivetítős / ének kimaradós" rész nem rémlik, bár én jómagam inkább a színpadra koncentráltam, viszont a dob nekem nem tűnt "fémesnek" ám a gitárhangzás valóban nem volt 10/10, de legalább a szóló kiemelések elég jól működtek.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum