Végre elérte Budapestet a Disturbed ünneplő turnéja, az ünnep tárgya pedig az első nagylemezük, a The Sickness megjelenésének huszonötödik évfordulója. A sors fricskája, hogy ezen negyed század alatt csak egyszer jártak David Draimanék Magyarországon, akkor is hat éve, de most itt volt az alkalom, hogy beszívjunk valamit az ifjonti energiájukból és visszautazzunk kicsit a 2000-es évek elejére.
Az az érdekes helyzet állt fenn, hogy a turnén a bemelegítést a Megadeth vállalta magára, pedig ha belegondolunk, sokak fejében fordítva alakult volna a dolog és MegaDave-ék lettek volna a főbanda, de hát a biznisz könyörtelen dolog, bizony a fiatalabb zenekar erősebben felívelő pályát futott be és talán jobban is kötötte a rajongótábort maga mellé.
Akárhogy is, a hamarosan új lemezzel jelentkező, aztán a búcsúzás szomorú köreit megindító thrash titánok nem hiszem, hogy sokat aggódtak ezen a pozíción, akár bejátszásnak is lehet tekinteni ezt a napi egy órás szettet, hogy aztán majd bombaformában csapjanak le minden kiszemelt helyszínre az elkövetkező évek alatt. Mert abban biztos vagyok, hogy nem két hónapos lesz az elköszönés, lásd Sepultura.
De most maradjunk itt, adott volt a helyzet, meg az egy óra színpadi idő, mit lehet belőle kihozni? Naná, hogy nyilván egy méregerős best of-ot, mert hát mi mást? Nagy megfejtésekre idő nem volt, a látvány is aránylag szimplára volt belőve, de ez az este, meg mostanában a többi sem róluk szól, szólt. A dalsorrend elemzésébe nem mennék bele, azt ITT találjátok meg, viszont azt be kell vallani, hogy iszonyat feszesen szólt a kvartett jelenlegi felállása. Mustaine mester láthatóan már nem fiatal, nem is nagyon erőltette a színpadi jelenlétet egy-két arrébbsétálást leszámítva, de a többiek elvitték a műsort a karcos, most már inkább mérges papóra emlékeztető hangú veterán mellett. A hangzás príma volt, csak néha lehetett hátulról visszhangot elcsípni, de ha nem figyeltem, nem tűnt fel. Kíváncsi vagyok, a búcsúkanyarra mit, milyen műsort szednek majd össze. Amit sajnálok, hogy az új dal nem pimaszkodott be a nóták közé, de ha megnézitek, mi volt bent a szettben, ugyan mit lehetett volna kiszorítani?
No,de haladjunk, mert itt, ahogy írtam is, ez az este nem róluk szólt, hanem a Disturbedről, akiket először volt módom elcsípni élőben. Hozzáteszem, nem vagyok véresszájú fan, de tisztelem Draimanék munkásságát, ha arról van szó, szívesen pörgetem le az albumaikat, főleg a korábbiakat. Mint például a The Sickness-t, amit ezen az estén teljes egészében megkaptunk. A korong súlya mellett azért leszögezném, én a későbbi albumok némelyikét azért összességében erősebbnek érzem, de ez náluk a GOAT, ezen van „A” slágerük, nincs mese, ennek jár a figyelem a mostanában sok zenekarnál igen elszaporodott „playlist” koncertek sorában.
A műsorblokk első fele így nem is volt kérdés. A jól összevágott, összerakott intró után – ezek a kisfilmek egész este zsenik voltak – jött a függönnyel takart kezdéssel bolondított Voices, ami alatt az énekest a régi, szép időkre emlékeztető módon kényszerzubbonyban toltak be, lekötözve, maszkkal. Törióra indul! A lemez dalait nem kell részleteznem, sorban lementek, nyilván a Down With The Sickness volt az, ami kimagasló össznépi robajt váltott ki, de a többi nóta is azért megszólalt a maga módján. Egységesen. Talán túlzottan is. De ez az album saját tulajdonsága, ez van. A látványt hátul egy fém… piramis (?) uralta, amit a The Sickness blokk alatt vélhetően szándékosan kevésbé használtak ki, hogy az utána lévő best of blokkban jöjjön az igazi robaj, meg úgy mindenféle katarzis.
A múltidézés után húsz perc szünetet iktattak be az urak, a merch promó mellett kaptunk kisfilmeket a The Sickness és a Ten Thousand Fists stúdiós, illetve előbbinek a turnézós időszakáról, ami szerintem egy nagyon király húzás volt, a nemdohányzók is tartalmasan tudtak szórakozni ezen percek alatt.
Aztán jött a slágerlista (részletes sorrend ITT), amiben nem meglepően sorra jöttek az örökzöldek, így megállíthatatlanul forrott a levegő, már csak azért is, de nem kizárólag azért, mert rengeteg lángcsóvát engedtek el az urak a millió egyéb látványelem mellett. Ott tényleg nem volt megállás, bár én személy szerint fájlalom, hogy a „legesleg” nóta az pont egy feldolgozás (The Sound Of Silence). Viszont jó arc dolog volt, hogy a The Light alatt egy szülinapos rajongót és párját (Marci és Annamari) felhívták a színpadra és nekik adták elő a telefonlámpákkal gazdagított giganótát. A sort az Inside The Fire zárta, ami után azért én még vártam volna a Strickent, de ne legyünk elégedetlenek, így is zseni, príma két órát kaptunk az arcunkba mind látványban, mind összeállításban. Jó, talán a zenészek kicsit enerváltnak, kicsit befásultnak tűntek, de nem lehet mindenkinek mindig jó napja. Úgyis rutinból leszállították a jóságot, aminek mi nagyon is örültünk!
Szóval mindent összevetve szerintem senkinek nem lehetett panasza ezután az este után, majdnem mindent megkaptunk a főzenekartól, amit csak meglehetett, lényegében olyan volt, mint a Tschibo kávé – ez volt a legtöbb, mi adható, talán nem is kellett volna erre még egy lapáttal. Dave és zenekara, valamint David és zenekara szépen rendet raktak a PappLaciban, felejthetetlen este volt. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy sokan nem fogják elfelejteni.
