Az 1999-ben alakult magyar Subscribe (akkor  még THC néven) egy lassan, megfontoltan haladó banda. legalábbis, ha a lemezeik számát nézem. Nyolc év alatt két sorlemez – ez talán egy kicsit elmarad az átlagos termékenységi mutatóktól, de tulajdonképpen épp csak. Egyébként semmi gond ezzel, feltéve ha  a produktumok közti idő töretlen fejlődéssel és nem láblógatással telik. A Subscribenál ez utóbbi úgy látom, nem opció, merthogy második nekifutásra egy olyan brutálisan jó lemezt tettek le az asztalra, hogy kész vagyok, beszartam a gyönyörtől. Ez a Stuck Progress To Moon. (Az alábbiakban azt tervezem, hogy azért kicsit megfikázom a lemezt, nehogy már elbízzák magukat! :o))

Bravúros, változatos, modern hangzás

Szóval, itt van először is a hangzás. Modern, friss, bivalyerős. Eszméletlen dinamika, kraft, dög van ezekben a dallamokban. A szellemes, kreatív rockzenére szomjazó fül számára egyszerűen élvezet hallgatni a lemez minden egyes darabját. Azután itt van másodszor ez a két teljesen eltérő tónusú és stílusú énekhang. Bang! Telitalálat! Míg Csongor Bálint a még viszonylag normálisnak mondható hangmagasságok közt túráztatja a hangját (az üvöltés persze neki is kiválóan megy),  addig Tilk Máté kicsit szélsőségesebb módszereket használ: nála a dallamos énektől a hadaró, fuldokló hörgésig minden belefér. És ez a két teljesen eltérő énekstílus az, ami a zenei váltásokkal tökéletes összhangban, azokkal együtt élve hihetetlen hatással bír. Nagyon nagy művészi értékkel bír a szememben Bálint és Máté tökéletesen összecsiszolódott produkciója. Egyébként nemcsak a kettős vokál az egyetlen terület, ahol elképesztő bravúrokkal találkozunk a lemezen. A hangzás maga is elképesztő szélességeket fog be. A legjobb demonstrációja ennek a technikás játéknak a Kiss Kill Your Boyfriend című dal, amely a szélsebes punkos témáktól indulva néhol dallamos rockba konvertálódik, ami időnként jó kis trashes riffelésbe megy át hozzá illő rettenetes vokállal, majd kisvártatva hirtelen egy jammelés kellős közepébe cseppenünk, mintha egy jazz fesztiválra tévedtünk volna be.

A Rage-utánérzés

A lemezt végig ezek a kiszámíthatatlan váltások jellemzik, ettől lesz fantasztikusan élvezetes és megunhatatlan az egész. A srácok a rockzene,  mint művészeti ág szinte minden területét bejárják,  és mindegyikben otthonosan mozogva úgy ugrálnak a különféle stílusok között, mintha ez lenne a  világ legtermészetesebb dolga. Majd' minden stílusból adnak egy kis ízelítőt és ráadásként ez az elképesztő változatosság olyan profin, olyan művészien van összerakva, hogy arra nincs is szó.
Látszik, hogy a dinamikát tekintve sokat tanultak a nagy idoltól a Rage Against The Machine-től, bár nyilvánvalóan máshonnét is táplálkoznak, igaz saját bevallásuk szerint nem sok metalt hallgatnak. Ellenben, úgy tudom, a tagok mindegyike nagy RATM rajongó, olyannyira, hogy a Subscribe mellett még a Gulty Parties nevű RATM tribute zenekart is ők éltetik. Becsületükre legyen mondva, hogy a RATM utánzás megmarad a tribute zenekar keretei között. Ez, ami a lemezen hallható, a nyilvánvaló hatások ellenére is, már egy saját, a több évnyi együtt zenélés során összecsiszolt, kiforrott Subscribe-hangzás. 

Határtalan, ÉLŐ zene

Nem csak a rockzenei stílusokat mozogják be otthonosan, hanem a színpadokat is. Aki megvásárolja a Stuck Progresst rögtön meg is győződhet erről, hiszen (ja, még nem is mondtam) egy kétoldalas lemezről van szó, amelynek másik oldala DVD-ként funkcionál és a csapat egy A38-beli koncertjét tartalmazza, még 2006 októberéből.  A lemez megjelenéséhez képest cirka egy évvel korábbi időpont miatt nagyrészt még az előző album dalai szerepelnek a szetlistában, de nem is ez a lényeg, hanem a minden élőt és élettelent megmozgató Subscribe koncert feeling és a levegőt fáradhatatlanul szelő rasztavarkocsok.
Az alábbiakban egy kis ízelítő a DVD anyagából. Ez a Feedback az előző lemezről:



Régi-új tehetségek

Kicsit bajban is vagyok, mert én őket, mint újonnan felfedezett tehetségeket szerettem volna bemutatni, de mégsem mondhatom, hogy új tehetségek, hiszen komoly zenei előélettel rendelkeznek. A Subscribe eddig olyan nevek mellett lépett fel különféle koncerteken, mint a Pro-Pain, a Deftones vagy a Clawfinger. Bulijaikért megőrül az ország, második lemezük Fonogram díjas. Én úgy érzem, lassan kezdik is kinőni az itthoni teret. Nem tudom, mik a terveik, de ha a papírforma szerint gondolkodunk, akkor lassan elhagyják a klubokat, undergroundból nagyszínpados szupergrouppá fejlődnek (hm... egy ilyen zene mega-hangfalakon... nyam-nyam... de jó is volna), és közben persze irány külföld... De egyrészt ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy kellene, másrészt valami azt súgja, a Subscribe nem az a zenekar, aki papírforma szerint gondolkodik. Minden esetre az átlagéletkort nézve, nincsenek még lekésve semmiről.


Összegzés

Az album egyébként érdekesen hat. Első vagy nem kellően koncentrált hallgatás során sokaknak egy nagy katyvasznak tűnhet, de egy idő múlva a dallamos és rendkívül változatos alapok révén, kivívja magának a figyelmet és ahogy az ember elkezd odafigyelni a részletekre, ahogy elkezdi felfedezni a kifinomult megoldásokat a zene egyre inkább behálózza, magával rántja. A végén még az is könnyedén megtörténhet, hogy például utcán, séta közben hallgatva is képes annyira lekötni az ember figyelmét, hogy amikor a fülest kiveszed, fogalmad sincs, hogyan jutottál oda, ahol éppen vagy?

Igazából nem is tudom, minek szövegelek még itt? Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik és úgysem tudok belekötni semmibe, hasztalan próbálkozás az egész. Én azt mondom, meg kell rendelni a lemezt (www.subscribe.hu) és hallgatni, hallgatni, hallgatni. Amúgy is ritkán akad az ember kezébe ennyire professzionális hazai munka, értve ezalatt a zenei anyag frissességét, az egész kiadvány koncepcióját, az igényes borítót. Mindehhez képest a srácok által kért kétezer forint nem is pénz  (sokkal jobban szívtam a fogam az ezer forintos postaköltség láttán), úgyhogy aki ennek ellenére mégis inkább letölti, az szégyellje magát!
Szóval ennyi ömlengés után mi más lehetne a vége, mint tízes és itt ezen a ponton, teljesen lehengerelve és megsemmisülve még az angol szövegbe itt-ott – véleményem szerint nem mindig szerencsésen – beszúrt magyar szótörőket, beszólásokat (nyuszifül, fekete bika és a többi baromság...) valamint népdalbetéteket is hajlandó vagyok megbocsájtani.

Gratulálok fiúk!

10/10
 

Végezetül még egy videó. Ez a Weight Of Oneness.

Úgy döntöttem bunkó leszek! Tököm várja ki míg március 7-én megjelenik. Legalább én is beállok abba a sorba, hogy már a megjelenés előtt írok róla, mint más rockzenei portálok. Azért ezt nem letöltéssel teszem, hanem ha már  felrakták a myspace-re az egészet, gondoltam meghallgatom ott. Cseppet furcsa módja a kritika írásának, ezt elismerem, de úgy sincs elég „kedvem”, hogy megvegyem. Meg aztán …...  

Meg aztán kezdem azt hinni, hogy a lelkesedésemet én már egy kicsit elvesztettem az ilyen zenék iránt. Mert az kétségtelen, hogy a 95-ös Destroy Erase Improve a modern  metál egyik alapműve lett, de valahogy azóta nem az igazi ez az egész. A Destroy után nagy lelkesedésemben beszereztem a Chaosphere-t, aztán vagy kétszer forgott a játszóban. Nekem az már egy kicsit tömény és magának való lemez volt, egyszerűen befogadhatatlan és én még sokakkal ellentétben a művészetet sem láttam ebben.
Az ezután kiadott lemezek el is mentek mellettem, de mivel a mai metal színtéren a svéd banda megkerülhetetlen, nézzük az Obzen-nel mit alkottak.

A Combustion egyfajta rifforgiaként robban be. Jens Kidman énekes(?) izzó lávaként hömpölygő üvöltésfolyamával. A kettes Elecric Redben Tomas Haake szétdobolja az agyát, amúgy furcsa, ritmustalan, szaggatott, beteges tétel ez, néhol Tool-os leállásokkal. A Bleedben mintha hárman ülnének a lábgép mögött. Az ember el sem hisz, hogy ezeket a géppuska-ritmusokat számítógép segítsége nélkül négy ember hozza ki magából. A vokál itt is üvöltés és megmondom őszintén pont ez a monotonitás zavar az egészben a legjobban. Pedig ebben a dalban több hangszert is sikerült felvonultatni. A Lethargica a kettes Electric vonalát viszi tovább szaggatott nyújtott riffek címhez méltó hangulattal a középrészen megint leállással. Úgy látszik ez valami recept.
A címadó megint gépuskaropogással nyit és eszméletlen riffhegyeket halmoz egymásra a  Thordendal, Hagstrom kettős. Ez az első tétel amelyre úgy igazán felkapom a fejemet. A This Spiteful Snake szintén a szaggatott riffekel operál, a vokál nem változik, viszont a szinte jazzes szóló nem semmi. A Pineal Gland Optics kiválóan nyit és a furcsa ritmusú dal valahogy meg is ragad a fülben. A zárás überkirály.
A Pravus őrült tempóban kezd és ki megnyugvásokkal abban is folytatódik. Itt is mintha kis jazz keveredne a metallal, Dick Lövgren basszer kiválót domborít.
A záró Dancers To A Discordant Systemben Kidman előbb kis blackes beütéssel károg, aztán visszatér megszokott stílusához. Ez is könyörtelen tétel - csakúgy, mint az összes többi – szintén jazzes elemekkel.


Egy biztos: ennyi riffet normális banda egy élet alatt használ el, nem pedig egy lemezen. A hangszeresek technikai felkészültsége elvitathatatlan, még ha néha úgy is tűnik, mindenki mást akar játszani. A világ feketeségét megüvöltő énekes sem lehetne kifejezőbb, mégis az egész valahogy túl monoton, szinte számonként visszaköszönő hangzáselemekkel.  Elismerem szinte utánozhatatlanul eredeti amit csinálnak, és ha tömeggyilkolni indulnék valamelyik este, biztosan ezt tenném fel előtte, hogy megfelelő hangulatba kerüljek. De ahogy tömeggyilkolni sem fogok, úgy az obZent sem teszem fel túl sűrűn az biztos. Vagy utálod vagy szereted. Én még nem döntöttem.

Nyilvánosságra kerültek a végtelenül szimpatikus HMA kezdeményezés nyerteseinek nevei . Aki nem tudná, a HMA arról szól, hogy az online rockzenei magazinok szerkesztői egytől-egyig bedobják a nagy kalapba, hogy szerintük kik azok a magyar zenekarok, hangmérnökök és grafikus-tervezők akik valami kiemelkedő produktumot tettek le az asztalra előző évi munkájuk során, azután a szavazatokat összeszámolva megszületik a végeredmény, ami a 2007 évre vonatkozóan most így fest:

Már korábban is lehetett hallani olyasfajta híreket, hogy talán, esetleg, lehetséges, hogy  elképzelhető, hogy a Young-fivérek bandája összehoz még egy albumot a közeljövőben. A csapat nemrég kollektíve Vancouverbe utazott és ettől ismét lángra kaptak a remények. Vancouverben található ugyanis a legidősebb Young stúdiója, így elindult a találgatás arról, hogy tuti, hogy lemezt készíteni mentek oda. Persze. Mi másért?

Na jó, elismerem, magam is szívesen hallgatnék tőlük valami (ugyanolyan) újat, de amíg a lemezkészítés tényét ők maguk hivatalosan nem erősítik meg, addig mindez puszta találgatás, vágyálom és reménykeltés.
 

A lemez másik pozitívuma, hogy legálisan, fizetés nélkül letölthető a netről. Az első napokban több, mint ezren meg is tették ezt, ami felettébb dicséretes. A lemez egy picit kevésbé karcos, mint az F.O. System, de ebben a light-os kivitelben is nagyon élvezhető. Nagy The Cult rajongó lévén azt nem bírom nem észrevenni, hogy mennyi Dreamtime, Love korszakos hangulat köszön itt vissza – nem az énekhangban -, meg nem kevés dark is.

A talán túl slágeresnek is mondható Nagyon mély a kezdés. Fülbemászó refrénje már-már popos, de ezt gyorsan ellensúlyozza a darkosabb Egy A Sok Közül. Ahogy Attila egy interjúban elmondta a lelke mélyén lévő érzések váltak szövegekké. Hát ez erre a dalra biztosan igaz. A Neked Szól lüktető gitártémával kezd, Bense Sándor basszer kiválóan alapoz és a gitár a felemelő refrén utáni dallama is kitörölhetetlen a fejből. A négyes Valaki lebegős kezdése valami olyan sodró refrénbe megy át, amit élmény hallgatni.
Az akusztikus kezdésű Szél gyönyörű harmóniákat rejt, nagyszerű hangulati váltásokkal. Az emelkedő ívű szerzemény a végén egy szép szólóba torkollik. A Túl Közel ugye F.O. System, itt csak új köntöst kapott. Itt aztán tényleg beugrik a korai The Cult és az alábbi klipet is erre készítette a csapat.


A darkos Holnap megint kiváló darab, csakúgy, mint a még sötétebb hangulatú Sohasem késő. Azért, ha már a basszert megemlítettük, említsük meg az ex-Mood dobos Koltay Tamás rendkívül precíz játékát, amely az egész lemezen kiváló. A Ha Lehet Még akár Ákos szám is lehetne és azt a szintet meg is üti. Zseniális dal. De akkor itt van az utolsó Újra megtenném, amire nem is tudom milyen jelzőt mondjak. Hangszerelésében a hegedű miatt, minden a lemezen addig megszokottat felrúg, de abszolút pozitív értelemben. Akinek erre nem indul be a lába, annak semmire.


Magyar lemeznél hajlamos vagyok – mondván a mi kutyánk kölyke – kicsit feljebb kerekíteni a pontszámokat, de azt gondolom itt erre semmi szükség. Már legalább tizedszer hallgatom és még mindig van kedvem tizenegyedszerre is megtenni. Aki meghallgatja, talál egy kicsit benne magából és pont ezért szerethető. Remélem a következőre nem öt évet kell várni.


9/10