Kell-e egyáltalán periodikus pontossággal új lemezt készíteni egy Iron Maiden kaliberű metálbandának? Ez itten a kérdés. Több, mint 100 millió – javarészt a 80-as években - eladott lemez, megegiga világkörüli turnék az elmúlt pár évben, klasszikus lemezek jubileumainak jegyében. A nagy pénzt valószínűleg az utóbbi hozza. Mégis itt az új – szám szerint 15.-ik – nagylemez, amely a The Final Frontier címet kapta, rajta ismét sci-fi témájú szövegekkel. Lehetett is Steve Harris-nek magyarázkodni utána, hogy bár adja magát a cím, mégis talán kicsit szerencsétlen a választás, hiszen nem ez lesz a zenekar utolsó lemeze.

Aki a Maidentől klasszikus, a 80-as évek közepével és végével fémjelzett klasszikus lemezt várt, az biztosan be van oltva utópiával. A The Final Frontier nem áll be a The Number Of The Beast, Piece Of Mind, Powerslave, Somewhere In Time, Seventh Son Of A Seventh Son alkotta hosszú sorba, korrekt, de abszolút középszintű alkotás. Emlékszem 1988-ban a Heavy Metál Kedvelőinek című műsorban a teljes egészében leadott Seventh Son Of A Seventh Son mekkora libabőr volt akkoriban, és bár igaz, hogy ez a 15. lemez nyomokban visszahozza ezt az érzést, és bár töltelék dalok sincsenek, mégis csak erős, néhol gyengébb közepesek vannak, melyek közül jó néhány a klasszikus albumokról kimásolt kislemezek B oldalas nótáinak sem igazán menne el.

Nyilván a vasszűz, már nem fog meredeken stílust váltani, így a 2006-ban kiadott A Matter Of Life And Death vonalán menetel tovább az új album. Hosszú – nem egy esetben 8 perc feletti – dalok egy csipetnyi progresszívnek csúfolt zenei megoldással. Némelyik dal egy kicsit hosszabb is lett a kelleténél.

A régi érzést pár dalban sikerül megidézni, és a jellegzetes galoppozós gitártémák is megvannak néhol, igazi klasszikus dalok azonban már nagyon régóta nem kerülnek ki Bruce Dickinson és Steve Harris műhelyéből, ami azt gondolom valahol talán törvényszerű is. Bruce Dickinson most is kiválóan hozza önmagát, a többi zenész meg megbízhatóan a tutit, de tényleg semmi több.

Egy felettébb idegesítő és igencsak semmitmondó, Satellite 15 című intro vezeti fel az első klipes nótát, ami egyben az album címadó tétele is. A The Final Frontier klipen kicsit pörgősebbnek tűnik, mint lemezen, de igazából rendben van a nóta, csakúgy mint az ezt követő El Dorado is, amely a klasszikus basszustémákból és gitárjátékból villant fel egy kicsit. Sokan fanyalogtak korábban – hiszen ez volt az első közzétett dal a lemezről -, hogy nem nagy eresztés, szerintem meg a legjobb dal a lemezen. A Mother Of Mercy egy jó énektémával indít, amolyan emelkedett stílusban és ezt később is fenntartják. A négyes Coming Home komótosan, izgalommentesen pereg le, a refrén pedig lerágott csont. Az ezt követő The Alchemist gyorsabb fokozatba kapcsol, de valahogy hiányzik belőle a lendület – ami valahol produceri hiba is – pedig ebből egy igen ütős kis dalt lehetett volna kerekíteni. A több, mint kilenc perces Isle Of Avalon izgalmasan és egy kicsit hosszan is kezd, a folytatásban pedig kiváló témák jönnek, még a középrész is rendben volna, bár ez a progresszív, jam-es megközelítés annyira nem áll jól a bandának és a dalt is csak feleslegesen nyújtja tovább a kelleténél. A Starblind hasonló mezsgyén halad, innen viszont teljesen elveszett a lendület, pedig a gitár játszotta riff még rendben is volna, csakúgy mint a refrén. Sajnos a The Talisman kezdő barokkos gitárjai inkább unalmasak, mint érdekesek, utána viszont legalább rendesen megdörren a gitár és Dickinson is Isten. Ilyenből kellett volna több, nem is kicsivel. Ez a dal is majd 10 perc, csakúgy mint a lemezt záró kettős. A The Man Who Would Be King maníros kezdés után régről ismerős riffeket  és zenei megoldásokat hoz, míg a szél fuvallatát elhozó When The Wild Wind Blows virágének szerű kezdése után nem tipikus Maiden dalban teljesedik ki.

 Valószínűleg a Maiden rajongók többsége a The Final Frontier pár hallgatása után előveszi valamelyik régi klasszikust, hiszen az új lemez nemhogy a versenyt nem veszi fel azokkal a művekkel, hanem még megidézni is csak ritkán sikerül őket. Mára sajnos csak egy szkafanderbe bújtatott fogatlan Eddie maradt, aki harapni már nem igazán tud. A pontszám is a régi szép emlékeket idézi inkább, mintsem ennek az albumnak a valós értékeit mutatja.