Minden valamirevaló zenebolondnak van olyan kedvenc zenekara, amelynek ténykedését (ez általában félhomályban történik, underground keretek közt) a kelleténél nagyobbra becsüli, és még isteníteni is képes azt, illetve van egy olyan kedvence is, amely ha sztár kultuszba is emelkedett, mégis a relatíve sikertelen albumáért/albumaikért rajong. „Mert akkor még jól nyomták”- szól az ítélet. Ez utóbbi kategóriába tartozik nekem a System Of A Down debütáló albuma.
Azután nem sokkal, hogy ráleltünk egy haverommal a SOAD-ra, piacra dobták a Toxicityt, és egy csapásra a rokker társadalom megkerülhetetlen, urambocsá’ trend zenekarává nőtte ki magát a System. Jött ezek után egy nyögvenyelős Steel This Album, majd egy masszív döglődés, amikor is Daron Malakian a baseball karierrjét egyengette, Shavo Obadijan projektezett az Achozenben, főhősünk Serj Tankian pedig verses kötetet írt, majd kiadta szóló albumát. Eztán visszajöttek a Mezmerize-Hipnotize dupla koronggal, és ismét egy respektálható zenekarrá váltak, persze már rég arcfestés nélkül.
Ez tehát Serj előélete, persze mindez megspékelve vendégszereplésekkel (pl. Limp Bizkit, Deftones), de a saját hangjának hallatása 2007-ben kezdődött az Elect The Deaddel. Az az album ugyan eltért a System Of A Downban megszokott néhol pszichopata, néhol lírai, és e kettő váltakozásából kisülő ambivalenciájától, de azért –köszönhetően nagyrészt Tankian egyedi orgánumának- volt kapcsolódási pont, és a SOAD kiszámíthatatlansága végett az az album sem mutatott túlzottan más irányba, mint amiket korábban hallhattunk a zenekartól.
Na de most aztán de! Serj Tankian előkapta az operaénekes hangjátékát, (többnyire) maga mögött hagyta a torzított gitárokat, hozott helyette sok nagyzenekari hangszert, és egy különleges szóló albumot hozott össze az Imperfect Harmonies személyében. Ami még nagyot dob a lemezen, meglepő módon az elektronikus zenei megoldások, kiemelten a dob kicsit breakbeates, trip hopos használata, de ez is mértékkel, csak úgy, hogy ne legyen túl erőltetett, sajnos azért sem ununk rá, mert jó pár számban mellőzve is van e hangszer. De nincs ez így az indító, indusztriális beütésű Disowned Inc.-ben, vagy a Peace Revengedben. Ezekben a számokban fel-fel tűnik még az elektromos gitár is.
A Left Of Center akár egy System Of A Down albumra is elférne a maga távol- keleti és metálos keverékével. A Borders Are… pedig azt mutatja meg nekünk, hogy milyen is lenne, ha összeállna Roni Size-zal egy koprodukcióra, és elég bejövősre sikeredett ez a szám is. Persze végig a politikus Serj Tankian manifesztál felénk, ahogy ezt már megszokhattuk tőle. Az Imperfect Harmonies akár egy kedvenc album is lehetne, ha ezek a számok uralnák a lemez hangulatát, de annak a privilégiumát sajna az olyan, leginkább Serj ének témáira épülő számok veszik el, mint a Beatus, a Gate 21, vagy a Wings Of Summer. Ezek pedig kicsit lelohasztják az addig ácsingózó figyelmet.
Összességében tehát egy majdnem kellemes, de legalább is váratlan meglepetés Serj Tankiantól Imperfect Harmonies, főleg annak tekintetében, hogy négy-öt éve a Mezmerize/Hypnotizet mind a szakma, mind a közönség az egekig dícsérte, és senki sem róhatta volna meg, ha valami hasonlót próbált volna meg eladni nekünk. De Serj esetében egy igazi művész emberről van szó, és ennek megfelelően a lemez sem a lerágott csont kategória. Az persze nem biztos, (sőt!) hogy a System Of A Down rajongók nagy részének nem lesz rágós ez a konccal teli csont, de őket legalább vigasztalhatja a nosztalgia érzése, mert azért Tankian úrnak egyszeri, és megismételhetetlen hangja van, amit összességében itt, a Tökéletlen Harmóniákban is remekül használ.
