Aqua

Napok óta óriási viharok tomboltak Budapesten, ömlött a víz, így hát önkéntelenül is a Who can stop the rain?-t dudorásztam magamban az Asia együttes Aqua című lemezéről a koncert napján. Persze, nagyon is sejtettem, hogy sem ez, sem másik kedvencem az Anytime sem fog szerepelni a ma a játszandó dalok listáján, miután az Asianak ezt a felállását a „mindenféle reinkarnációk” közé sorolták a csapat jelenlegi tagjai egy interjúban. (Később a színpadra felpipiskedvén a setlistet böngészve meg is győződhettem erről.)

Sebaj, akad bőven jó dal az első kettő és az utolsó két Asia-albumon egyaránt, melyeket ez a régi-új felállás rögzített! Ettől függetlenül – utólagos megkövezést kérek érte! – attól tartottam, hogy az „ördög napjának veszteseit” fogom ezen a hétfői  estén látni. Azért ördög napja, mert ugye hatodik hó hatodikáról van szó, no meg a Scorpionsról, akik pár kilométerrel arrébb – állítólag – utoljára dübörögnek. Emiatt – elképzelésem szerint – még a legvérmesebb Asia-rajongónak is komoly dilemma, kit válasszon hétfő este. Más kérdés, hogy lehetséges: éppen hogy a John Wetton-féle legénységet láthatja a nagyérdemű utoljára, tekintve, hogy ezek a zenészek már a ’81-es alakulásnál is befutott emberek voltak, akik korábbi zenekaraikban – Uriah Heep, Yes, Emerson, Lake and Palmer – már letették egyszer névjegyüket.

Azon morfondíroztam, hogy a két rajongó tábornak elég nagy közös halmaza lehet, hiszen a rajongás mindkét tárgya hasonlóan érzelem-gazdag rock-zenét játszik. Egyikük kicsit karcosabban, „keményfiúsabban” nyomja, még a másik érzelgősebben, sok szintivel telítve. Én mindenesetre cseppet sem éreztem magam vesztesnek, hogy a földrész-nevűek jutottak nekem az izeltlábuak helyett. Viszont pangó negyed-háztól tartottam, éppen ezért rendkívül örvendetesnek találtam, mikor velem együtt még jó néhány, az együttes nevével ellátott pólót vagy sapkát viselő ember bandukolt a Duna-parton az A38-as hajó felé. Mégiscsak van itt „aqua” – körös-körül.

Alpha

Miközben a hajó gyomra lassú tempóban nyelte magába az embereket, volt időm tanulmányozni őket. Nem valami meglepő, hogy kétharmados többségüket a 40 és 55 közötti korosztály töltötte ki, hiszen őket csapta kölyökkorukban fejbe a Heat of the Moment, az Asiat világhírüvé tevő mega-sláger. Természetesen megjelent a saját korosztályos zenéjét megtagadó ifjonc-réteg, sőt, egy teljes családot is felfedeztem az első sorban, nyolc év körüli gyermekkel. Az ásványvizes palackjának elhelyezése céljából színpadra tévedt Geoffrey Downes billentyűs tiszteletteljes tapsot aratott.

Előzenekar nem volt, amit különösebben nem is bántam: nem sok olyan csapatot tudtam elképzelni, mely ezesetben méltó lett volna e szerepre, egy hétfő esti koncertet amúgy sem lett volna helyes valami tessék-lássék dologgal fölöslegesen elnyújtani.

Mire a klasszikus zenei intro felharsogott, a terem nagyrészt már megtelt. Az öregfiúk az új lemez nyitódalába, az I belivebe csaptak bele. A nézősereg itt még némán lesett; egy bizonyos kor után már óvatosan csak azzal a csápolással, ugrándozással! Meg különben is: a Heat of...-ért és társaiért jöttek leginkább. Mindezek közül meg is kapták mindjárt másodiknak az Only time will tellt, ez már jobban bejött, és már nem csupán egymagam harsogtam a zenekarral. E dalt hallván sosem tudok szabadulni a feltételezéstől: nem ez a dal ihlette-e véletlenül a Europe eddigi legsikeresebb dalát, a Final Countdownt. Ez is egy tipikus Asia-sorstörténet lenne: szinte tragikus, hogy mennyien ismerik dalaikat, és mennyire nem tudják hozzájuk kapcsolni...

John Wetton, bass-gitáros-énekes-frontember felkonferálta az új album, az Omega egyes számú favorítját, a Holy Warsot. A nagyon elemében lévő Carl Palmer dobos vezetésével a végét az utolsó verszaktól kezdődően kissé megvadították – az ilyen geggekért érdemes tulajdonképpen koncertre járni! Kezdtem azt érezni: ez véletlen sem az a buli, hogy lekenünk gyorsan tizenhárom dalt, „oszt” szállunk vissza a buszba!
A kivetítőn eközben a 2008-as lemez borítójáról ismert Főnix-madár jelent meg „élő” lángnyelvek által mardosva. Mi is jöhetett volna más, mint ennek az albumnak nyitó-dala, a Never Again?!

Ez a „cuccos” láthatólag és hallhatólag már elég jó arányban eljutott a hallgatósághoz. A fent említetten kívül még az An extraordinary lifeot játszották róla. Sajnos alig bántak jobban a bomba-erősre sikeredett 2011-es dalterméssel. Legalábbis a négy dalt – ennyit számoltam, „puskám” nincs, hiszen ezt a műsort nálunk játszották először (itt indult az Európa-turné) – kissé kevésnek éreztem. Az említett két nótán kívül volt még End of the world – pont ez, amelyiket többedik hallgatás után sem sikerült megkedvelnem, de elhangzott a rendkívül autentikus Through my Veins is. Ahogy körbe néztem, ennyi mosolygó embert még nem láttam, mint e dal időtartama alatt!

Aura

Az első blokkot mintegy lezárandó került sor Steve Howe gitárszólójára, melyet akkusztikus hangszeren abszolvált. Játékos, szárnyaló mega-dallamokat csalt elő a hangszerből, egyúttal új oldaláról mutatkozva be. Ezen kívül végig a háttérbe húzódva, mintegy saját örömére gitározgatott, időnként rásandítva társaira: vajon nem esett-e még ki a ritmusból, ők most hol tartanak? Nyakában függő hangszere előtt egy állványzaton másik gitár pihent, ameddig időről-iőre nem kezdett felváltva játszani mind a kettőn.

Howe produkciója után Wetton úr énekelte a Don’t Cryt és a The Smile Has Left Your Eyesot az Alpha című, egyébként kettes sorszámot viselő lemezről. John mindezidáig nem volt fent kedvenc top 10 énekeseim listáján – ígérem, ezek után felülbírálom álláspontomat! E kettő dalt majdnem végig csupán „egy szál” szinti-kísérettel – no meg az egyre jobban belelendülő közönség segédletével – nyomta, amiért persze Geoffrey Downes volt a „felelős”. Ő egyébként ma este „csupán” nyolc hangszert bűvölt, az egyik szám kezdése képpen még saját hangját is elszintetizálta! Mivel nem barikádozta el magát, hanem felénk nyitotta a „szinti-hegyet” volt időnk megcsodálni munkáját!

Carl Palmer pedig...nos, neki köszönhetően jöttem rá, mit is takar a „leesett az állam” kifejezés. Amit bemutatott dobszóló gyanánt, az nem csak a zene sziípadán, hanem a világ bármely cirkuszában megállhatná helyét, mint zsonglőr-mutatvány! A show technikai részét egy, a nézőtér oldalára kitett vetítő-ernyő adta, melyen hol az Asia-logó volt található, hol pedig a dalok mondandóját alátámasztó kisfilmek. Mivel éppen mögöttem terült el, és én semmiről sem akartam lemaradni, elsajátítottam a „vízszintes headbangelés” művészetét.

Omega

A Wildest Dreams alatt második világháborús repülőgépek szórták bombáikat ezen a képernyőn. De szerencsére lelkileg túléltük mindezt, ennek bizonyságaként érkezett utolsó dal gyanánt a Soul Suvivor. Ekkorra már igencsak feloldódott a kezdetben passzív nézősereg; negyedik sor béli, könnyen szerzett helyemet is egyre féltékenyebben kellett őriznem. Ettől függetlenül szándékomban állt járni egy „ellenőrző-kört”, mi a helyzet hátul, megvan-e a full teltház, jó-e ott is a hangulat, de sajnáltam akár egy percet is elvesztegetni a színpadon történtek látványából. Ahogy pipiskedve mégis hátratekintettem, kezek erdejét láttam, amely szinte az előcsarnokig húzódott.

Levonultak, amikor éppen kezdtünk belejönni. Visszataps, majd az elmeredhetetlen Heat of the Moment, szintén elmaradhatatlan közönség-énekeltetéssel. Már minden van, ugra-bugra és egyéb őrületek. Most kéne kezdődnie a bulinak, de hát ez van, mindig ez az utolsó dal Asia-koncerten. Kifelé menet igen sokan megálltak az asztalkánál, ahol szinte arany-árban számolták a zenekar logójával ellátott pólókat. Én csak azt határoztam el, hogy ezek után (még) több Asiat fogok hallgatni.