Igen, azt hiszem, az a szerencsém, hogy egy húzósabb munkahetet lezáró péntek délután hallgattam meg a 2011-es Edguy lemezt, így meg is tudtam szeretni azt. Ezzel szemben nem hiszem, hogy akkor kéne hallgatni az Age Of The Jokert, amikor az ember, teszem azt, az élet értelmét próbálja megfejteni, vagy lelki tusáiban támaszt keres a rock zene által. Hogy mennyire veszi saját magát komolyan ez a zenekar, arra jó példa, hogy Tobias, Jens, Dirk és Dominik nevű német kisdiákok matek tanárukról keresztelték el a zenekart még ’92-ben, és Felix Bohnke dobos is menet közben a nulláról indulva tanulta meg kezelni hangszerét.
A korai befutást kissé megnehezítette, hogy az első nyolc évben basszusgitárosuk sem volt, ez a tény pedig egy rockzenekar esetében a túró nélküli túróstészta allegóriájának felel meg. A 90-es évek második felében és századunkban azután rendszeres időközönként jelentkeztek útkereső jellegű lemezeikkel. De az Age of the Jokeren eléggé szembeötlőnek tűnik, mely út a számukra járható. Ott van teszem azt második dalként a Nobody’s Hero vegytiszta powerje, amely hiába erős nóta, ha egyszer nem áll jól ennek a zenekarnak. Ennek mintegy ellenpontjaként – érzésem szerint – az anyag csúcspontját jelenti a Breathe - Two out of seven egymást követő párosa. Olyannyira primkó szinti-prüntyögéssel indulunk mindkettőben, hogy szinte azt várja a meglepett hallgató, hogy hirtelen beperdüljön szobájába Szikora Robi a gidáival, de azután mégsem ez következik, hanem egy-egy bombaerős refrén.
Ha valaki netán most készülne éppen belemerülni a matektanár-fanok munkásságába, annak azt tudom ajánlani, tesztelje magát a Helloween albumokon található egy-egy tréfás megoldással. Aki hallotta már Perfect gentlemant vagy a Missis Godot, az fogalmat alkothat egyben az Edguy-stílusról is. Engem személy szerint a ’94-es Helloween-album balladájára, az In the middle of the Heartra emlékeztet az ezen Edguy lemezt lezáró Every night without you. Ha klip-rendező lennék, egy ehhez készített kisfilmbe tutira belevágnék egy magát fehérneműben illegető fiatal csajszit, de szerencsére nem vagyok az. Így csak a szavak szintjén írom, írhatom: ez, és az imént kitárgyalt nóták mind olyanok, hogy haveri sörözős társaságban illik az előttünk szólóra licitálva szidni őket– de ezek után illik hazamenni, és csutka hangerőn, teljes beleéléssel hallgatni! Soroljuk be még ezek közé a nyitó, és valóban klippes – jaj, a cím! - Robin Hood nótát, amely itt a maga nyolc és fél perces valóságában meredezik fölénk. Aki netán nem hallotta volna: képzelje el a Uriah Heepet régi Saxonnal mixelve, és maidenes középrésszel fűszerezve.
Mindenesetre a dalok, melyekről eddig szóltunk, meglehetősen erősek. Ebbe a csoportba sorolnám még a Rock of Cashel ír zenei motívumokra hajazó középrészét. Mondhatnánk: azt jó megÍRták, úgyhogy kár volt a dal egészét agyoncsapni egy békakórust idéző refrénnel. A lassú betétekhez továbbra sem passzol Tobias Sammet hangja – lásd példának a Faces in darknessnek keresztelt, majdhogynem macskazenébe hajló felvételt. A Pandora’s Box amerikai ízei pedig végképp nem csúsznak le a torkán a magam fajta hallgatónak. Szerény véleményem szerint e lemez színvonala – az Edguy zenekar egész pályafutását mintegy tükrözvén – legalább olyan hullámzó, mint a Sargasso-tenger, de szerencsére – ellentétben az ezt megelőző Tinnitus Sanctusszal – ezúttal túlsúlyba kerültek azon elemek, melyek hallgathatóvá, sőt szerethetővé teszik.
